— Kérem… jöjjenek. Valaki van az ágyam alatt. Suttog. Most is hallom…

A diszpécser, aki már tizenkét éve dolgozott a 112-nél, hirtelen megdermedt. Gyerekek néha túloznak, félnek a sötéttől — de ebben a hangban nem képzelet volt. Csak félelem. Valódi, hideg, gyomorszorító félelem.

— Mi a neved, kicsim?
— Miának hívnak…
— Hol vannak a szüleid?
— A nappaliban. Azt mondják, hazudok. Azt hiszik, csak álmodom. De nem… ő itt van…

A diszpécser nem habozott: rögtön rendőrt küldött a címre. Megkérte a kislányt, maradjon a vonalban, és ne mozduljon.
Tíz perccel később egy járőrautó állt meg a családi ház előtt, a város szélén. A szülők értetlen arccal nyitották ki az ajtót.

— Remélem, ez megint csak valamiféle fantázia… — tette hozzá ideges mosollyal az apa.

A rendőrök nem vitatkoztak. Udvariasan megkérték őket, vezessék őket a gyerekszobához.

Mia a sarokban ült, kezében szorította a plüssmacit. Szemei vörösek voltak a sírástól, arca sápadt, láthatóan álmatlan éjszakák nyomát viselte. Nem szólt semmit — csak felemelte a kezét és az apró, rózsaszín takaróval fedett ágyra mutatott.

Az egyik rendőr leguggolt, zseblámpát gyújtott és benézett a matrac alá.
Pormacska, két elgurult játék, semmi különös.

— Semmi nincs itt. Talán rosszat álmodott… — mondta bizonytalanul.

De a társa hirtelen felemelte a kezét.

— Csönd.

Mindenki elhallgatott. Még a levegő is megállt egy pillanatra.

Először csak csend volt. Aztán lassan, alig hallhatóan — egy nedves, húzó hang szűrődött fel a padló alól. Mintha hosszú körmök karcolnák a fát. Lassan. Kitartóan.
Mia remegve suttogta:

— Mondtam, hogy itt van…

A rendőrök újra a zseblámpát irányították az ágy alá — ezúttal lassan, mélyebben világítva be a sötét rést.

A fény egy arcot ért.

Nem játékot. Nem árnyékot.
Egy férfit.

A keskeny térben kuporogva feküdt, teste csontsovány, szemei tágra nyíltak, pislogás nélkül. Hosszú, koszos ujjai a padlót tapogatták, mintha kapaszkodót keresne. Arca borostás, sápadt, mintha hónapok óta nem látott volna fényt. És mosolygott. Halkan, torzan, olyan mosollyal, amitől az ember szíve kihagy egy ütemet.

— Ki innen! Most azonnal! — ordította a rendőr.

A szülők megdermedtek, majd meghátráltak. A másik rendőr megragadta a férfit, de az váratlanul vad mozdulattal rántotta el a testét, és állati hangon felmordult. Fogai a levegőbe kaptak, mintha harapni akart volna. Körmei végigszántották a padlót, mély barázdákat hagyva.

Hosszú percekig tartó küzdelem után végül sikerült bilincsbe verni.
De a rémálom nem ért véget itt.

Amikor az ágy alatti részt újra átvizsgálták, három rajzot találtak.
Gyermekrajzokat, bizonyítékokat, amelyeket senki nem vett komolyan.

Mindegyiken ugyanaz:
egy szoba, egy kislány az ágy mellett…
és az ágy alatt két fekete szem.

Az egyik papíron gyermeki betűkkel ez állt:

„Néz, amikor alszom.”

A szülők ekkor értették meg, milyen közel jártak a tragédiához. Hányszor mondta nekik Mia, hogy valaki figyeli? Hányszor sírt elalvás előtt? Hányszor söpörték félre, mintha csak mese lenne?

A férfi később kiderült: egy hajléktalan volt, aki nyitva talált egy ablakot, és napokig bujkált a házban. Esténként figyelte a gyereket, hallgatta a lélegzetét. Senki nem tudja, meddig maradt volna. Senki nem tudja, mire várt.

Ma Mia csak égve hagyott lámpával hajlandó aludni.
Anyja minden este ellenőrzi a szobát, apja minden ajtót kétszer zár.
És néha, ha a ház túl csendes… ha a sötétség túl sűrű…

olyan, mintha megint hallani lehetne azt a karcoló, síró hangot a padló felől.

Egy suttogást. Alig hallhatót.
De valódinak tűnőt.

Csak remélni lehet, hogy soha nem válaszol vissza.