Reggel hét óra volt. Még félálomban feküdtem, amikor ezeket a szavakat hallottam. Ő azonban nem sejtette, mi következik ezután.

Majdnem három éve voltunk házasok. Három év kemény munka, végtelen fáradtság, túlórák, hónapról hónapra fizetett számlák, élelmiszer, lakbér, gyógyszerek.
A férjem közben semmit sem tett. Nem keresett állást, nem próbálkozott, egyszerűen úgy viselkedett, mintha természetes lenne, hogy én tartom el. Mintha a feleség szó egyet jelentene azzal, hogy bankautomata és cseléd egy személyben.

De ő még nem is volt a legrosszabb. Hanem az anyja.
Az anyóssal minden még nehezebb lett. Úgy gondolta, a fia kötelessége őt ellátni: ruhák, kozmetikumok, új cipő, kis kirándulások, gyógyszerek, sőt még egy-egy „apróságra” is mindig pénzt kért.
És mindezt nem az ő pénzéből fizették — hanem az én fizetésemből.

Az utóbbi hónapok szinte pokollá váltak. Az anyósom rendszeresen írt:
— „Kellene egy új blúz.”
— „Elfogyott a krémem.”
— „Tudnál segíteni a hitellel?”
A férjem pedig gondolkodás nélkül utalt. Úgy osztogatta a pénzt, mintha ő kereste volna.

Én pedig?
Nem voltam több, mint egy járó bankkártya, mellé ragasztott feleség névvel.

Egy vasárnap történt minden — az egyetlen szabadnapom volt hetek óta. Végre aludni akartam. Behunytam a szemem, és akkor berontott a hálószobába. Lerántotta rólam a takarót, és parancsoló hangon szólt:

— Mondd a PIN-kódot. Anyám telefont választ. A legújabbat.

Éreztem, hogy belül valami megfagy. Tudtam, hogy előző nap kaptam meg a fizetést. Ő is tudta.
Lassan felé fordultam és halkan mondtam:

— Vegye meg a saját pénzéből.

Robbanás következett. Kiabálás, szitkok, vádak, hogy „önző vagyok”, „nem tisztelem az anyját”, „az anyja megérdemli a legjobbat”.
Nem láttak bennem embert. Csak forrást — pénzforrást.

Abban a pillanatban eldőlt minden: ennyi volt.

Odaléptem hozzá, kimondtam a kódot, ahogy kérte.
De mire ő és az anyja örömmel a kasszánál álltak, én már máshol jártam — egy jóval határozottabb tervvel.

Elindultam a bankba. Nyugodtan, céltudatosan. Nem remegett a kezem, nem vert gyorsabban a szívem — inkább olyan volt, mintha valaki más lépkedne helyettem.
Megváltoztattam a PIN-kódot. Megszüntettem az ő hozzáférését. Nyitottam egy új számlát — titkosat, kizárólag a saját nevemre.
Majd felvettem a pénz nagy részét. Szinte mindet. A régi számlán csak egy jelképes összeg maradt — épp annyi, hogy megtudják, milyen az, amikor valaki más pénzét várják… és végül nem kapnak semmit.

A telefonom megállás nélkül csörgött.
Előbb a férjem, aztán az anyósa hisztérikus hangja hallatszott a háttérből.

— Nem tudjuk kifizetni! Mit műveltél?!
Csak annyit feleltem:

— Most jött el az idő, hogy a saját pénzetekből éljetek. Nem az enyémből.

Amikor hazamentem, ott ültek a nappaliban. Dühös arc, remegő kéz. Nem értették, hogyan tűnhet el a biztos pénzforrás.

Az anyós nekem esett:

— Kötelességed segíteni a családot!

Letettem a táskámat az ajtó mellé, és nyugodtan válaszoltam:

— A család tiszteletre épül. Ti csak kihasználtatok. Ez most véget ért.

A férjem könyörgött, majd fenyegetőzött, ígért munkát, változást, mindent.
De én már nem hittem el. Vissza se néztem.

Elköltöztem.
Béreltem egy szobát, hetekig csak aludtam — pótoltam minden év fáradtságát. Majd lassan újra megtanultam élni. Vásárolni magamnak. Pihenni. Nevetni.
A saját pénzemet először éreztem a sajátomnak.

Most van új bankszámlám. Új életem. Új békém.

És a PIN-kód?

Egyetlen ember tudja. Én.