A temetőt sűrű köd takarta el, mintha maga az ég próbálná elrejteni azt, amit az emberek nem mernek látni. Csak a vízcseppek halk kopogása és a fák közötti szél sóhaja hallatszott.

A távoli sétány végén egy kisfiú térdelt egy frissen hantolt sírnál. Alig lehetett hét éves. Sovány, vékony vállai a kopott kabát alatt remegtek, hajába és arcára eső keveredett könnyel. Nem kiáltott, nem panaszkodott — hangtalanul sírt, fejét a hideg kőhöz szorítva. Ujjai úgy simogatták a földet, mintha valakit akart volna megnyugtatni odalent, mélyen, a fekete sötétben.

Ekkor egy férfi közeledett a temető másik oldaláról. Magas, elegáns alak, fekete öltönyben. Nemrég temette el feleségét — a gyász még elevenen égett benne. Lépése lassú volt, tekintete üres, mintha minden gondolata odafagyott volna a múltban. Már a saját sírjához tartott, amikor észrevette a gyermeket.

Valami különös érzés rándult a szívébe. Megtorpant, majd lassan elindult felé.

— Kisfiam… — szólalt meg halkan. — Ő volt az édesanyád?

A fiú nem felelt. Csak még közelebb húzódott a sírkőhöz, mintha attól félne, hogy ha eltávolodik, örökre elveszíti azt, akit szeretett.

A férfi letérdelt mellé.

— Tudom, milyen fájdalom ez — mondta tompa, megtört hangon. — Én is elveszítettem valakit, aki az életem volt. Nem szabad egyedül viselned ezt. Vigyáz rád valaki? Van hová hazamenned?

A gyerek lassan felnézett. Szeme vörös volt, fájdalomtól átitatva, de mélyén valami még rémisztőbb remegett — félelem, amitől megfagy a vér.

Reszkető hangon, alig hallhatóan suttogta:

— Uram… anyám még él. Élve temették el. Hallottam, ahogy hív engem. De senki nem hitte el. Kérem… segítsen.

A férfi megdermedt. Mintha a föld alól szóló hang megérintette volna a lelkét.

— Mit mondtál? — kérdezte rekedten.

A fiú a sírra mutatott. Körmei alatt sár, ujjai sebesek — látszott, hogy már próbált ásni.

— Amikor lezárták a koporsót, láttam, hogy még mozdult a keze. Lélegzett. Kiabáltam, de rám szóltak, hogy képzelődöm. Éjjel visszajöttem. Ide tettem a fülem… és kopogást hallottam. Halkan, de most is bennem visszhangzik.

A szél felzúgott, a eső erősödött, mint apró öklök csapódása a földön. A férfi lassan a nedves talajra hajolta, fülét a földhöz téve.

Először csönd.

Aztán —

Egy koppanás.

Majd még egy, tisztábban, kétségbeesetten.

A férfi felszisszent, szeme tágra nyílt.

— Istenem… — suttogta. — Talán tényleg él.

Nem gondolkodott tovább. Félresöpörte a díszeket, letépte a koszorút. Kézzel, körömmel kaparta a földet, mint aki az utolsó esélyt ragadja meg. A fiú mellé térdelt, apró kezei úgy marták a sarat, hogy bőrük felrepedt, vérezni kezdett. Mégis ástak, egyre mélyebbre.

A föld mélyéről elhaló nyögés hallatszott. Emberi hang. Fojtott, tompa, de vitathatatlanul élő.

— ANYA! — sikította a gyermek olyan erővel, hogy a szívek beleremegtek volna.

Végre elérték a koporsót. A férfi ököllel verte, újra meg újra. A belső oldalról gyenge visszakopogás felelt. Még él. Még harcol.

A fa recsegett, megrepedt. A fedél keskeny résen megnyílt, hideg levegő tört elő, sötétség és rettegés szagával. Odabent egy nő feküdt — arca halovány, ajkai lilák, szeme tágra nyílt, tele kimondhatatlan iszonyattal. De lélegzett.

A kisfiú ráborult, ölelte, sírt, nevét ismételte, mintha imát mondana. A férfi felállt, zihált, ruhája átázott, de tudta: valami szörnyűség kapujából hoztak vissza egy életet.

És ekkor villámként hasított belé a gondolat:

Vajon hány sír hallgat még körülöttük — nem azért, mert nincs benne hang, hanem mert senki sem hajol le meghallani?