Aznap a bolt szinte üres volt. A hűtők halk zúgása töltötte meg a teret, és csak a biztonsági kamerák vették észre a sötét kabátot és piros kendőt viselő nőt, ahogy lassan odalép a tejtermékes sorhoz. Egy pillanatra körülnézett, majd magabiztos mozdulattal felnyitott egy joghurtot, és nyugodtan enni kezdte — mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Miután elfogyasztotta, levett egy banánt, meghámozta és néhány harapással eltűntette. A héjat gondolkodás nélkül beledobta az akciós áruk közé. Ezután kibontott egy csomag kekszet, pár darabot megevett, a maradékot pedig ügyesen elrejtette más termékek mögött, hogy senki ne vegye észre.

Ekkor egy fiatal eladó sétált el mellette. Először azt hitte, a nő csak nézelődik. De amikor meglátta a felbontott csomagot a kezében, udvariasan megszólította:

— Asszonyom, ezt ki kell fizetnie. A felnyitott áru már nem eladható.

A nő felkapta a fejét, mintha súlyos sértés érte volna.

— Csak megkóstoltam! Jogom van tudni, mit veszek! Egy joghurttól még nem megy csődbe a bolt! — vágta rá hangosan, hogy a pénztárosok is felkapták a fejüket.

— Kóstolni lehet, de nem az áruház polcai között, — válaszolta nyugodtan az eladó. — Ez áru-rongálásnak minősül.

— Ne mondja meg nekem, mit tegyek! — kiabálta a nő. — Minden nap itt vásárolok, jogom van hozzá! Ez csak egy trükk, hogy kifosszák a nyugdíjasokat!

Hangja visszhangzott az üzletben. Vásárlók álltak meg, néhányan már videózni kezdtek. A levegő megfeszült, a feszültség minden másodperccel nőtt.

Ám az igazi fordulat csak ezután következett.

Az eladó javasolta, hogy hívják az üzletvezetőt.

— Hívják csak! — csattant fel a nő. — Kíváncsi vagyok, mivel magyarázza a kizsákmányolást!

Az üzletvezető hamar megérkezett. Negyvenes férfi, határozott tekintettel, de felesleges indulat nélkül. Végignézte a kibontott joghurtot, a banánhéjat, a félig megevett kekszet — majd halkan, de határozottan szólt:

— Kérem, hívják a rendőrséget.

Nem fenyegetően. Nem idegesen.
Csak tényként, mintha ez lenne az egyetlen logikus lépés.

A nő szeme kitágult. Az önbizalom, amely pár perce még áradt belőle, hirtelen megingott.

— A rendőrséget? Egy joghurt miatt?! — suttogta döbbenten.

— Nem a joghurt miatt, — felelte az üzletvezető. — Lopás, áru-rongálás és fizetés megtagadása miatt. Minden rögzítve van a kamerákon.

A lopás szó úgy csapódott bele a csendbe, mint egy ostorcsapás. A nő arca eltorzult, és ekkor elszakadt benne valami.

Hirtelen elkezdte a termékeket a földre dobálni: joghurtok repültek szét, gyümölcsök gurultak szanaszét, a kekszek csomagja felpattant. A nő üvöltött, hogy nem fizet semmit, őt elnyomják, őt megalázzák. Egy kisgyerek sírni kezdett, a vásárlók hátráltak. A biztonsági őr lezárta a kijáratot — menekülés lehetetlenné vált.

Végül két biztonsági ember vezette ki az épületből. Még mindig tiltakozott, még mindig kiabált, miközben a helyszínre érkező rendőrök adatot vettek fel. Az okozott kár csekély volt — fillérekben mérhető.

A lényeg azonban nem a pénz volt.

Hanem a határ, amelyet átlépett.
A tisztelet, amelyet semmibe vett.
Az igazság, amely végül utolérte.

Hetekig erről beszélt mindenki a környéken. Sokan bevallották: láttak már hasonló viselkedést, de inkább hallgattak, hogy ne keveredjenek bajba. Ezúttal azonban a csend megtört.

Aznap a törvény hangosabb volt, mint a pimaszság.
És az üzlet falai még ma is emlékeznek rá.