Úgy éreztem, valami nincs rendben – mintha az éjszaka folyamán valaki figyelt volna. A vezetőoldali ajtó kilincsén egy megperzselt fenyőág lógott, gyűrött papírdarabba csomagolva. A fa sötétbarna és fekete foltos volt, mintha valaki szándékosan meggyújtotta volna, aztán gyorsan eloltotta, és csak ezután helyezte volna el az autómon.

Az első gondolatom az volt: ez nem egyszerű tréfa.
Körülnéztem, ellenőriztem a biztonsági kamerákat, még az autó alá is benéztem, hátha találok még valami nyomot. Fejemben százféle magyarázat villant át – dühös szomszédok? Bosszú? Figyelmeztetés? Vagy valaki kiválasztott engem, ok nélkül, név nélkül?

Nem akartam hozzáérni a fához. Valami baljós jelentést éreztem mögötte, mintha érintésével magamra szabadítanék valami rosszat. Mégis legyőzött a kíváncsiság. A papír elszakadt az ujjaim között, és éles, friss gyantaszag csapta meg az orrom – olyan volt, mintha a tűz még néhány órája is égett volna.

Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből. Este, amikor a lakásom elnémult, és csak a szomszéd ház fénye világított be halványan, leültem a számítógép elé, és keresni kezdtem. Találtam egy fórumot, ahol furcsa tárgyakról beszéltek, amelyeket valakik autókon hagynak. Feltöltöttem egy fotót – kevesebb mint egy perc múlva megérkeztek az első válaszok.

És ekkor kezdődött az igazi rémület.

A legtöbb komment ugyanazt állította:
az égett ág jelölés.
Nem véletlen, nem játék. Néma üzenet – valaki figyel, valaki számon tart, valaki közelebb van, mint hinnéd.

Olyan üzeneteket láttam, amelyek miatt ökölbe szorult a gyomrom:

„Ezt azoknak hagyják, akiket még felkeresnek.”
„Ha még egy tárgy megjelenik, tenned kell valamit.”
„Ez egy előjel. Ne engedd, hogy mögéd kerüljenek.”

Nem értettem, kinek árthattam, kit dühíthettem fel. Nincsenek ellenségeim, nincsenek tartozásaim. De aznap éjjel úgy feküdtem le, mintha a ház falai össze akarnának záródni körülöttem. Minden nesz élesebb volt, minden árnyék hosszabb.

Másnap reggel újabb hidegzuhany várt.

A szélvédőre egy apró, fekete textilzsákot erősítettek. Durván varrt öltések, kicsit olyan vörös színnel, mintha megszáradt vér lenne a fonálon. A zsákban valami kemény volt – amikor megnyomtam, olyan érzésem támadt, mintha csont lenne.

Megdermedtem.
Valaki nem csak figyel: üzen. Közeledik.

Eszembe villant az egyik komment a fórumon:

„A második jel után már benne vagy a körben.”

Aznap már nem mentem dolgozni. Halkan jártam a lakásban, mintha maga a ház is visszhangozná a lépteimet. Az ablakokban tükröződő alakok mögött kémlelő tekintetet véltem látni. És lassan megértettem: ez már nem félelem, hanem tény.

A harmadik este egy boríték várt a lakás ajtaja alatt –
név nélkül, bélyeg nélkül.
Benne egyetlen szó, lassan, kézzel írva, mintha élvezettel húzták volna minden betű ívét:

„Fordulj meg.”

A szívem kalapált. A torkom kiszáradt.
Néhány másodpercig mozdulni sem mertem – féltem, hogy mögöttem áll valaki. Hogy ha megfordulok, látni fogom az arcát. Hogy elég egy lélegzetvétel, és vége.

Végül mégis megfordultam.

Semmi.
Csak a sötét folyosó, hűvös, néma, mint a sír.

De abban a csendben, abban a pillanatban tudtam:

Valaki rám talált.
Valaki tudja a címem.
És valaki figyel, türelemmel, idővel.

A kamerák nem mutattak senkit. A szomszédok nem hallottak zajt. A rendőrség nem talált ujjlenyomatot. És mégis – néha késő éjjel újra érzem a fenyő égett szagát, mintha az a láthatatlan alak sosem ment volna el.

Talán visszajön.
Talán már itt van.

És most kérdezem:

Mit tennél, ha egy reggel te is ilyen égett ágat találnál az autódon?
Nevetnél rajta?

Vagy megértenéd, hogy ez már figyelmeztetés –
és talán túl késő elbújni?