Arthur nyugodtan aludt a másik szobában, abban a hitben, hogy másnap gond nélkül elutazik szeretőjével a tengerhez. Nem sejtette, hogy felesége már mindent tud — és hogy reggelre az élete kifordul a sarkaiból.

Hetek óta gyanakodott. Látta férje távolságtartását, az elhúzódó munkaidőt, a hirtelen „üzleti utak” indokait. A női ösztön ritkán téved, és ezen az éjjelen végre bizonyítékot talált: két főre foglalt hotelszoba, gondosan elrejtett papírok a kocsiban, egy másik nő neve a foglalási lapon.

A fájdalom belé mart, de nem tört össze. Nem sírt, nem kiabált. Valami sokkal veszélyesebbet választott:
a csendet és az átgondolt bosszút.

Hajnalra minden eldőlt.

Amikor Arthur még mélyen aludt, felesége felkelt, megmosdott és halkan lement a nappaliba. Ahelyett, hogy számon kérte volna, hideg fejjel tárcsázta férje főnökét.

– Sajnálom, hogy ilyen korán zavarom… Arthur tegnap rosszul lett, kórházba vitték. Az orvosok még semmit sem ígérnek…
A hangja gyengének tűnt, mégis meggyőző volt. A főnök sokkolva azonnal lemondta a „sürgős kiküldetést”.

Ezután a nő belépett a közös bankszámlájukba – évek óta ő kezelte a pénzügyeket – és luxusszobát foglalt pontosan ugyanabba a hotelbe, ahová Arthur a szeretőjével készült. Nem két főre, csak magának. A legdrágább lakosztályt választotta, panorámás kilátással és szobaszervizzel.

Majd gondosan bepakolta a bőröndjét. Olyan ruhákat választott, amelyeket férje korábban túl feltűnőnek tartott, elővette az ünnepi parfümöt, amelyet már évek óta nem mert viselni. Abban a tükörben, amely előtt annyiszor sírt, most egy teljesen más nő nézett vissza.

Nem áldozat többé — hanem döntéshozó.

Amikor Arthur reggel hazatért a „munka előtti utolsó intézkedésekre”, a bejáratnál egy bőrönd várta. Az övé — de ruhák helyett fényképekkel tele.
Kinyomtatott üzenetek, hotel-foglalások, lopott csókok képei.
Mellé pedig egy rövid, dermesztő levél.

El akartál menni? Menj.
De most már egyedül.
A bankszámlát zároltam. Az autókulcs nálam. A hazugság ára ez.

A férfi elsápadt. Először nem hitte el, majd dühösen tárcsázta feleségét – a telefon némán hallgatott. A garázsba rohant, de a nő autója már nem volt ott. Csak az övé maradt — üres táskával, leblokkolt kártyával, kifosztott tervezettel.

Mégis útnak indult. Azt hitte, majd ott rendez mindent.

A hotelben várta a végső csapás.

A recepción borítékot kapott a nevére.

A foglalását töröltük.
A bankkártyája blokkolva.
A számlát felesége kezeli.

Arthur keze remegett. A szerető, amint értesült a helyzetről, félelmében még aznap este elhagyta. Ő pedig ott maradt pénz nélkül, megalázva, egy idegen ország tengerpartján.

És amikor felnézett a hotel tetején lévő lakosztály teraszára, meglátta Őt —
a feleségét.

Vörös ruhában, pohárral a kezében, büszkén, nyugodtan.
A nő, akit elárult, most felemelkedve nézett le rá.
Nem szólt. Nem intett.
Neki már nem volt mit mondania.

Arthur akkor értette meg, mit is veszített valójában.
De már késő volt.
A bosszú csendben lezajlott — és mindent elvett tőle.