A hideg kövön három, a börtön történetében is hírhedten veszélyes rab feküdt — ájultan, vérző ízületekkel, kifacsarodott karokkal, mintha valami láthatatlan vihar söpört volna végig rajtuk. A falakon száradt vérfoltok, letépett matracdarabok, karcolások jelezték, hogy az éjszaka nem csendesen telt.

A cella közepén Anna ült.
Élve.
Épen.
Mintha semmi sem tudta volna megtörni.

Az arca sápadt volt, a tekintete azonban mély, nyugtalanítóan tiszta. Nem félelem, hanem valami más — valami veszélyesebb — csillogott a szemében. Mintha átlátott volna mindenen, embereken, falakon, hazugságokon.

Az egyik őr hátrált egy lépést:

— Mi… mi történt itt?

Anna nem válaszolt azonnal. Lassan felállt, minden mozdulata fájdalmasnak tűnt, mégis olyan tartással, mintha most született volna újra.

Ekkor lépett be a börtön igazgatója, akinek parancsára előző éjjel ide vetették a lányt. Ő elvárta, hogy Anna sírva, összetörve könyörögjön kegyelemért. Ő azt hitte, hogy egyetlen éjszaka elég lesz, hogy a lány megtanulja: az igazság itt nem létezik.

De amit látott, még őt is megrázta.

— Ez nem lehet…, suttogta.

Anna a szemébe nézett.

— Meg akarta mutatni, kik a szörnyetegek? — kérdezte halkan, de kérlelhetetlenül.
— Nos… most már tudom. Csakhogy nem ott, ahol ön remélte.

A levegő megfagyott. Az igazgató elhagyta a magabiztos mosolyt, egy lépéssel közelebb ment.

— Mondd el. Mi történt az éjjel?

Anna lehunyta a szemét, majd belekezdett.

Az éjszaka csendesen indult.
A három rab úgy nézett rá, mint vadak a friss zsákmányra. Anna tudta, hogy egyetlen mozdulat, egyetlen rossz szó elég lenne, és széttépik. De nem hátrált. Ök nevet vártak, rettegést — ő azonban emberséget adott.

— Miért vagy itt? — morogta a legnagyobb, heges arcú férfi.

— Büntetésből, — felelte nyugodtan.

— Akkor te ma éjjel meghalsz, — sziszegte a másik.

Anna a szemükbe nézett.

— Talán azért zártak ide, mert félnek attól, hogy hallottam az igazat.

Csend. Hosszú, éles, fojtogató csend.
Aztán leültek. Beszéltek. Nem fenyegetően — emberként. Előkerültek régi életek, hibák, veszteségek, árulások. Anna hallgatta őket órákon át, először az élete során nem rabokat látott, hanem összetört férfiakat.

Ám hajnali három körül hirtelen kinyílt a zár.
Nem őr, nem rab lépett be.

Az a felügyelő, akit Anna előző nap feljelentett. Részeg volt, zihált, és egyetlen cél vezette: hogy elhallgattassa azt, aki szembe mert szállni vele.

Elkapta Annát.
A férfiak felugrottak.

A küzdelem rövid volt, de kegyetlen.
Vasrács csattant, hús szakadt, vér fröccsent.
A végén a támadó ott feküdt a padlón — legyőzve azok által, akiket a rendszer állatoknak nevezett.

Ők védték meg Annát.
Ingyen. Szó nélkül. Az életüket kockáztatva.

Amikor a lány befejezte a történetet, a cellában halálos csend lett.
Az igazgató elsápadt. Tudta, ha ez kiderül — vége mindennek. A hatalmának, a tekintélyének, a hazug rendszernek, amit évek alatt épített. És ami a legrosszabb: az, akit el akart taposni, most erősebb volt nála.

— Innen többé nem jutsz ki, — mondta hidegen. — Ezt senki nem fogja elhinni.

Az egyik rab, vérző szájjal, de tiszta hangon felelt:

— Próbálja meg.

Az igazgató hátrált. Először életében félt.

Aznap reggel nem ért véget semmi.
Éppen ellenkezőleg — minden akkor kezdődött el.

Anna kilépett a cellából más emberként.
Már nem a félénk újonc volt. Látta, hogy a valódi szörnyek néha kulcsot tartanak a kezükben, és mosolyognak közben.

Még aznap elkezdte írni a jelentést.
Nem panaszt — leleplezést, amely beleremegtetheti az egész intézményt.

Mert egy éjszaka alatt megértette:

A bűnös nem mindig az, aki rács mögött van.
Néha az, aki kívülről zárja az ajtót.