Jól ismerték ezt a helyiséget. Ide csak a legveszélyesebb rabokat zárták: egy hidegvérű gyilkost, egykori katonát, aki börtönlázadásban két őrt megölt, és egy harmadik férfit, akinek múltja még a veterán felügyelőket is halálos csendbe fojtotta. Egy éjszaka közöttük több volt, mint büntetés — halálos ítélet.

A zár kattanása visszhangzott a folyosón. A vasajtó lassan, óvatosan nyikordult, mintha maga is rettegne attól, amit takar.

Aztán meglátták.

A három férfi a földön ült, a saját nadrágszíjaikkal és ingdarabjaikkal megkötözve. Arcaikon lila foltok, tekintetük üres, megadott. Nem ordítottak, nem fenyegettek — olyanok voltak, mint vadállatok, akiket valami láthatatlan lánc tört meg. Éltek, de belőlük valami végleg eltört.

A cella közepén pedig ott állt Anna.

Ruhája gyűrött, haját az éjszaka szétzilálta, mégis egyenes háttal, szilárd tekintettel nézett szembe a világgal. Nem sírt, nem remegett, nem omlott össze. Csendesen, higgadtan uralta a teret. Az őrök, akik érte jöttek, ösztönösen hátrébb léptek — mintha nem is ők szabadítanák ki őt, hanem ő lenne az, akitől védekezni kellene.

– Látni akarták, milyen leszek reggel – szólalt meg halkan, hideg tisztasággal. – Hát tessék. Nézzenek rám.

A levegő megfeszült körülötte. Senki sem mert elsőként mozdulni. Hogy egy törékenynek hitt nő hogyan maradhatott épségben három ragadozó között, felfoghatatlan volt számukra. Később az egyik rab, a katonából lett gyilkos, reszkető hangon vallotta be:

– Nem kiabált. Nem könyörgött. Csak nézett… sötéten, mélyen. Mintha az éjszaka szemébe néztünk volna. Féltünk hozzáérni. Nem ő volt bezárva velünk – mi voltunk bezárva vele.

Amikor Annát a főudvarra kísérték, a börtönigazgató már várt rá. Azt remélte, hogy térdre esve, összetörve könyörög majd kegyelemért. De Anna lassan, megtört félelem nélkül lépett közelebb hozzá, szemébe nézett, és halkan, érthetően kimondta:

– Önök beszélnek fegyelemről és rendre utasításról, de az igazi szörnyek nem rabszámot viselnek. Egyenruhában járnak.

A csend dermesztő volt, mintha maga a börtön is visszafojtaná lélegzetét. Az igazgató elsápadt. Szólni próbált, de Anna már elővette a bizonyítékot: egy apró hangrögzítőt.

A gomb kattant.

A sokkoló mondat, amelynek soha nem lett volna szabad léteznie, tisztán, torzítatlanul csendült fel:

„Ott töltheted az éjszakát velük. Holnapra majd elhallgatsz.”

Nem volt több tagadás. Nem volt menekülés. A valóság rájuk zuhant, mint összeomló fal.

Anna átadta a felvételt az ügyészségnek. Egy héten belül az igazgatót eltávolították, a rabokat verő felügyelőt pedig éppen abba a rendszerbe zárták vissza, amelynek urának hitte magát. A 12-es cella azóta érintetlen. Senki sem mer újra belépni.

Anna elhagyta az intézményt — saját akaratából. De neve még mindig suttogva jár körbe a folyosókon, figyelmeztetésként az újonnan érkezőknek:

„Ne a rabtól félj. Attól félj, aki visszanéz a sötétségre — és közben nem rezdül meg.”

Azt beszélik, néha éjszaka, amikor mindenki alszik, a 12-es zárka ajtaja mögül halk, alig hallható nesz szűrődik ki.
Nem sikoly.
Nem könyörgés.

Csak egy emlék.
Annak az éjszakának a lenyomata, amikor a félelem először oldalt váltott.