A félhomály lassan engedte be a körvonalakat, a levegő pedig nehéz volt, hűvös és nyugtalanítóan csendes. Fémes szag keveredett a nedves fáéval és régi papírok porával — ismerős, mégis hátborzongató illat, amelytől végigfutott a hideg a hátán. A mellkasa szorított, mégis beljebb lépett, mintha valami láthatatlan erő húzta volna előre. Tudta: amit itt talál, mindent megváltoztat.

Első pillantásra csak egy elhagyott raktárnak tűnt — pókhálók, beomlott polcok, régi téglák. De ahogy szemét hozzászoktatta a sötéthez, egyre több részlet tárult fel előtte. Sorok. Hosszú, végtelennek tűnő sorok polcokból, mindenhol gondosan rendezett dossziék, üvegbe zárt papírlapok, fényképek, adatlapok. Mintha valaki évek, talán évtizedek óta figyelte volna mások életét, és itt tárolná az összes nyomot.

Egy pillanatig nem tudott levegőt venni.

Közelebb ment, ujja végigsiklott egy poros papíron, majd óvatosan leemelte az első, kézzel írt címkével ellátott mappát.

Egy nő fényképe volt benne, harmincas éveiben járhatott — mellette dátumok, címek, időpontok. A napja minden mozzanata leírva: mikor megy dolgozni, mikor tér haza, kiket látogat meg, milyen teát iszik esténként. A részletek döbbenetes pontossága a gyomrába mart. Ez nem féltékenység, nem véletlen. Ez megfigyelés volt. Hosszú, következetes, tudatos.

A nő remegő kézzel lapozott tovább, míg egy vastagabb, fekete gumival átkötött dossziéra nem akadt a szeme. Már a borítón megfagyott benne a vér.

A férje neve állt rajta.

A torka elszorult. Hosszú másodpercekig csak nézte, mintha akkor is eltűnne, ha nem nyúl hozzá. De végül kinyitotta. A lapok között fényképek hullottak ki — a férje különböző helyeken: kávézókban, parkolókban, idegen lakások előtt. Nyugodt arccal, mint aki nem tudja, hogy figyelik. De a mappa mélyén ott lapult valami még sokkal rosszabb.

Az ő neve.

Az ő fényképei. Az ő napjai. Az ő életének minden apró részlete — dátummal, idővel, megjegyzésekkel. Hányszor hívja fel az édesanyját. Mennyi ideig beszél barátnőivel. Melyik boltban mit vásárol. A sorok évekig nyúltak vissza. Nem hetekig. Évekig.

Nem ő követte a férjét.

A férj követte őt.

A felismerés úgy csapta arcon, mint egy jeges vízzel teli vödör. Az elmúlt hónapok hazugságai, a „megbeszélések», az éjszakai eltűnések… minden más értelmet kapott. Nem szerető, nem titkos kapcsolat.

Egy titkolt élet. Egy kettős személyiség.

Ekkor meghallotta.

Léptek.

Nem sietősek — lassúak, biztosak. Mint valakié, aki tudja, hová tart, és mit fog találni. A raktár ajtaja lassan megnyikordult, keskeny fénysáv szelte ketté a sötétséget. A nő lélegzete elakadt.

A férfi állt ott. A férje. Pont úgy, ahogy minden reggel elment otthonról — de tekintete most üres volt, idegen, jéghideg. Mintha ez a pillanat előre meg lett volna írva.

– Nem kellett volna ide jönnöd – szólalt meg halkan, düh nélkül, de visszavonhatatlan véglegességgel.

A nő egy lépést hátrált, bár tudta: nincs hová menekülnie. A férfi közelebb lépett, kezében hosszú, kemény tokot tartott — gondosan lezárva, mintha valamit rejtene, amit jobb nem látni. Nem fenyegetett, mégis minden mozdulata fenyegetés volt.

– El akartam mondani mindent – folytatta lassan, mintha baráti beszélgetést kezdene. – De kíváncsi voltál. Túl kíváncsi.

A nő nekiszorult a hideg téglafalnak. A férfi már karnyújtásnyira volt. Nem látszott rajta sem félelem, sem bűntudat. Csak nyugodt bizonyosság, hogy minden az irányítása alatt áll.

Ujjai óvatosan megérintették a nő arcát. Gyengéden — de ebben a gyengédségben nem volt szeretet.

Csak birtoklás.

– Most, hogy tudod – suttogta –, már nincs visszaút. Beszélnünk kell… igazán beszélnünk.

A nő megértette. A féltékenység, a gyanú nem jelentett semmit. A valóság sokkal sötétebb volt.

Nem egy férj állt előtte.

Hanem valaki, aki éveken át tanulmányozta, figyelte, kontrollálta.

És ebben a régi, hideg raktárban rájött:

A horror még csak most kezdődik.