Nem sejtette, hogy néhány másodperccel később ő maga könyörög majd levegőért…

Ariana, egy hatalmas vagyon örököse, fényűző tetőpartit rendezett a családi villában. A vendégek — fiatalok, zajosak, önhitt mosollyal az arcukon — pezsgőt ittak, videóztak, és arról beszélgettek, merre utaznak majd a következő hétvégén. Számukra az élet gondtalanság és felsőbbrendűség volt.

Amikor Marta, a házvezetőnő — aki már közel tíz éve szolgálta őket — kilépett a teraszra az italokkal, senki nem nézett rá emberként. Csak bútor, csak árnyék volt számukra. Valaki, aki ott van, de nincs jelen.

— Gyere, ússz velünk! — kiáltotta gúnyosan az egyik lány.

Marta zavartan megrázta a fejét.

— Köszönöm, de… nem tudok úszni.

Ariana ekkor elmosolyodott — olyan mosollyal, amiben nem volt kedvesség, csak arrogancia és fölény.

— Akkor ideje megtanulnod, — mondta lágy hangon, majd hirtelen, könyörtelen mozdulattal a vízbe lökte Martát.

A nő teste csobbant, kétségbeesetten kapálózott, torka megtelt vízzel. Légzés helyett hörgés jött, a szemében pánik villogott. A fiatalok körülötte nevettek, telefonjaikat tartva filmezték, mintha komédia lenne — nem egy ember élet-halál küzdelme.

És ekkor minden megváltozott.

Ariana közelebb hajolt a medencéhez, talán hogy még jobb felvételt készítsen. De a lába megcsúszott a nedves csempén. Egy villanásnyi idő elég volt: arca eltorzult a döbbenettől, majd előrebukott és a vízbe zuhant.

A hideg víz úgy zártam köré, mint egy jégbilincs. Ariana nem tudott úszni. Karjai kétségbeesetten csaptak a vízbe, de mozdulatai ügyetlenek voltak, kapkodóak. A levegő elfogyott, a luxus és a felsőbbség eltűnt — csak félelem maradt és fuldoklás.

Most már senki sem nevetett.

A telefonok a földre zuhantak, a sikítozás visszhangzott, de senki sem ugrott utána. Azok, akik percekkel korábban örömmel figyelték Marta szenvedését, most bénultan álltak.

És a vízbe ugró egyetlen ember… Marta volt.

Még mindig remegve, alig kapva levegőt, visszamerült a medencébe. Gyenge karjai Ariana után nyúltak, és minden erejét összeszedve húzni kezdte a fuldokló lányt a létra felé. Saját élete is hajszálon múlt, de nem fordult vissza. Nem hagyta ott.

Ariannának végül sikerült kimásznia a vízből, zihálva, köhögve. De Marta ekkor visszacsúszott a mélybe.

Ariana ekkor sikoltott — nem parancsolt többé, könyörgött:

— Marta! Kérlek!

És ő ugrott utána.

Néhány perc múlva mindketten a medence szélén ültek. Vizes ruhájukból csorgott a víz, mellkasuk lassan emelkedett-leereszkedett. A csend súlyosabb volt, mint bármelyik márványpadló, amelyen ültek.

Ariana remegő hangon szólalt meg:

— Miért… miért mentettél meg?

Marta fáradt, de tiszta szemekkel nézett vissza.

— Mert az emberi élet nem szórakozás. Még a tiéd sem.

Ez a mondat mélyebben ütött, mint a víz hidege. Ariana akkor értette meg először, milyen kicsi és törékeny az ember — bármilyen gazdag is legyen.

Másnap Ariana egyedül ment le a konyhába. Nem kiabált, nem parancsolt. Hellyel kínálta Martát. Nem bocsánatkérésként, hanem változásként. Magasabb fizetést adott neki, saját szobát, pihenőnapokat és azt mondta: ha tanulni akar — fizeti neki.

Nem sajnálatból. Hálából.

Mert abban a néhány másodpercben, amikor ő is fuldoklott, megértette, mit jelent gyengének lenni.

És Ariana megváltozott — mert beleesett ugyanabba a vízbe, ahová ő maga taszította azt, akit lenézett.

Néha el kell süllyednünk, hogy megtanuljunk levegőt venni.