Pár perccel korábban még nevetett, azon vitatkozott velem, kell-e több mártás a krumplipürébe. Most viszont mereven ült velem szemben, elsápadva, és éreztem, hogy valami végérvényesen megváltozott közöttünk.

– Apa… mondanom kell valamit – suttogta.

A hangja remegett. Még mielőtt folytatta volna, összeszorult a mellkasom.

– Mi történt? – kérdeztem halkan.

Nem nézett rám. Idegesen gyűrögette a szalvétát.

– Lehet, hogy el kell mennem. Vissza az igazi apámhoz.

Az „igazi” szó belém vágott, mint egy kés.

– Miről beszélsz?

Mély levegőt vett.

– Felvette velem a kapcsolatot. Először csak a születésnapomon írt. Aztán kérdezgetni kezdett az iskoláról, anyáról… rólad. Azt mondta, joga van részt venni az életemben.

Súlyos csend telepedett ránk.

– Ki ez az ember?

Végre felnézett. A szemében félelem volt.

– Ádámnak hívják. Ismered. Tavaly javítottál neki cipőt. Több üzlete is van a városban.

Felálltam az asztaltól. Ádám. Mindig elegáns, mindig magabiztos, az a fajta ember, aki megszokta, hogy mindent megkap.

– Azt mondja, ő a biológiai apám – folytatta Grace elcsukló hangon. – És ha hozzá költözöm, lesz saját szobám, magániskola, utazások… Azt mondja, többet érdemlek.

Többet… mint mi?

– És te mit szeretnél? – kérdeztem végül, alig hallhatóan.

Hosszú ideig hallgatott.

– Nem tudom. Azt mondta, nem tartozol nekem semmivel. Hogy már eleget áldoztál értem.

Aznap éjjel nem aludtam.
A kis műhelyemben ültem, a bőr és a ragasztó szaga között. Először éreztem igazán, milyen az, amikor az ember tehetetlen. Hogyan versenyezhetnék pénzzel, ígéretekkel, egy olyan világgal, amit soha nem tudnék megadni neki?

Másnap Ádám személyesen jött el.

Körbenézett a műhelyben, majd elmosolyodott.

– Szóval te vagy az, aki apát játszott ennyi éven át.

Nyugodt maradtam.

– Eltűntél – mondtam csendesen. – Amikor megtudtad, hogy Laura terhes. Nem hívtál. Nem segítettél. Ez nem véletlen volt.

Vállat vont.

– Az emberek változnak. Egy gyereknek pedig biztonságra van szüksége… és lehetőségekre.

– Egy gyereknek szeretetre van szüksége – válaszoltam. – Nem ajánlatokra.

Közelebb hajolt.

– A bíróság majd eldönti.

És igaza lett.

Hetekig tartó rémálom következett: idézések, ügyvédek, papírok. Ő a pénzről és a jövőről beszélt. Én az éjszakai lázakról, a házi feladatokról, a befont hajakról, az együtt átélt félelmekről.

Aztán Grace felállt.

– Mondhatok valamit? – kérdezte a bírót.

A terem elcsendesedett.

– Ajándékokat kaptam tőle – mondta Ádámra nézve. – De nem tudta, mitől félek. Nem tudta, mire vagyok allergiás. Nem tudta, hogyan nyugtasson meg, amikor sírtam. Apa mindig tudta.

Felém fordult.

– Lehet, hogy nem te vagy a biológiai apám. De te vagy az igazi.

Teljes csend lett.

Az ítélet még azon a napon megszületett.

Ádám szó nélkül távozott.

Mi hazamentünk. A kis konyhába. A régi pulykarecepthez. Egy egyszerű élethez – luxus nélkül, de valódi tartalommal.

Este Grace halkan ezt mondta:

– Ő sok mindent ígért.
Te mindent megadtál, ami számít.

És akkor megértettem:
az igazi sokk nem az árulás.
Hanem az, hogy az őszinte szeretetet nem lehet megvásárolni.