Nem mozdult. Csak szorosan hozzám bújt, és alig hallhatóan a fülembe súgta:
– Anya, kérlek, ne mozogj. Tedd úgy, mintha halott lennél. El fognak menni. Később mindent elmondok.
Abban a pillanatban megértettem, hogy ez nem baleset volt.
Fent, a szikla peremén léptek zaja hallatszott. Apró kövek peregtek alá. Valaki lenézett a mélybe. A szívem olyan hangosan vert, hogy féltem, meghallják. A fájdalom végigszántotta a testem, de minden erőmmel mozdulatlan maradtam. Behunytam a szemem, és nem vettem levegőt.
– Szerinted túlélték? – kérdezte anyám remegő hangon.
– Lehetetlen – válaszolta apám hidegen. – Ilyen magasságból senki nem marad életben. Ha élnének, már kiabálnának.
Ezután csend lett. Hosszú, nyomasztó csend. Majd a léptek eltávolodtak.
Csak ekkor mertem levegőt venni. A fiam azonnal közelebb húzódott.
– Anya… élsz?
– Igen… – suttogtam. – Te jól vagy?
– Fáj egy kicsit, de kibírom. Mennünk kell. Mielőtt visszajönnek.
Nem zuhantunk le teljesen a szakadék aljára. Egy keskeny sziklapárkány, bokrok és fa gyökerei felfogták az esést. Véletlen volt. Vagy csoda.
Nagy nehezen felálltam. Minden mozdulat kínzó fájdalommal járt, de a félelem erősebb volt. Lassan haladtunk oldalirányban a szikla mentén, néha négykézláb. A fiam segített, figyelte az utat, nyújtotta a kezét. Megdöbbentett a nyugalma.
Amikor végre elértük az erdei ösvényt, összeestem, és kitört belőlem a zokogás.
– Anya – mondta halkan –, el kell mondanom valamit.
Ránéztem.
– Mit, kicsim?
Nagy levegőt vett.
– A nagyi és a nagypapa ezt előre eltervezték.
A szavai jeges borzongást futtattak végig rajtam.
Elmesélte, hogy amikor náluk aludt, hallotta a beszélgetéseiket. Azt hitték, alszik. Arról beszéltek, hogy „elrontottam mindent”, hogy a gyerek miatt „nem vagyok már irányítható”, hogy nem akartam átíratni a házat.
És aztán a legszörnyűbbet.
– Azt mondták, ha te eltűnnél, minden egyszerűbb lenne – suttogta. – És ha én sem lennék… akkor semmi sem tartana itt.
Eszembe jutott a furcsa feszültségük, az eldugott út, a nővérem hirtelen lemondott részvétele. Minden értelmet nyert.
Magamhoz szorítottam a fiamat, és remegtem. Azok az emberek, akik életet adtak nekem, meg akarták fosztani tőle – engem és a gyermekemet is.
Órákkal később egy arra járó autós talált ránk, és segítséget hívott. A kórházban mindent elmondtam. A rendőrség megtalálta a szüleim autóját nem messze a szakadéktól. Nem kerestek minket. Egyszerűen elmentek.
Letartóztatásukkor anyám sírt, és azt hajtogatta, hogy „nem így kellett volna történnie”. Apám hallgatott. De a bizonyítékok egyértelműek voltak. És mindenekelőtt: a fiam vallomása.
Ma egy másik városban élünk. Újrakezdtük. Éjszakánként még mindig felriadok, és újra zuhanunk az álmaimban. A fiam pedig néha megkérdezi, hogyan lehetnek kegyetlenek azok, akiknek szeretniük kellene.
Nem tudom, begyógyulnak-e valaha teljesen a sebeink. De egy dolgot biztosan tudok: azon a napon, a szakadék szélén, nem a szerencse mentett meg.
Hanem egy hatéves gyerek, aki a legrettegettebb pillanatban elég bátor volt ahhoz, hogy kimondja azokat a szavakat, amelyek megmentették az életünket.
És az igazság – bármilyen félelmetes is – életben tartott minket.
Отправить ответ