Egy nehéz lábas zuhant le a felső polcról, és végiggurult a konyha kövén. A lányok figyelték. Mindig figyelték. Teszteltek. Arra vártak, hogy kiabáljon, elsírja magát vagy azonnal elmeneküljön.

— Vigyázz, csúszik a padló — mondta Nóra nyugodtan, anélkül hogy hirtelen megfordult volna.

Hazel összevonta a szemöldökét. Nem ezt várta. Nem volt sikítás. Nem volt düh. Semmi.

— Nem félsz tőlünk? — kérdezte élesen.

Nóra lassan kiegyenesedett, és egyenesen a szemébe nézett. Nem fölényesen. Nem sajnálkozva. Egyszerűen jelen volt.

— Egyetlen dologtól félek — felelte halkan. — Attól, amikor a gyerekek azt hiszik, hogy teljesen egyedül maradtak.

A házban mély csend lett. Még az ikrek is abbahagyták az ideges kuncogást.

Aznap este Nóra nem ment el. Senki sem kérte, hogy maradjon. Egyszerűen maradt. Tovább takarított. Nem szidott, nem prédikált, nem fenyegetett. Feltörölte a padlót, összeszedte a szétszórt ruhákat, óvatosan letörölte a festékfoltokat a falakról. Amikor a fürdőszobában rátalált June-ra, aki vizes ruhában, összegömbölyödve ült a kádban, szó nélkül hozott neki tiszta pizsamát és egy meleg törölközőt.

— Nem mondom el apának — suttogta. — Megígérem.

June felnézett rá. A szemében nem volt gyermeki ártatlanság. Csak szégyen és elfojtott harag.

— Mindig elmennek — mondta alig hallhatóan. — Direkt csináljuk.

— Tudom — bólintott Nóra. — A fájdalom néha a legrosszabb módon tör utat magának.

Jonathan azon az éjszakán nem aludt. Az irodájában ült, és várt. Egy újabb botrányra. Egy újabb kudarcra. Egy újabb telefonhívásra. De a ház szokatlanul csendes maradt.

Reggel lement a konyhába, és megtorpant.

Mind a hat lány az asztalnál ült. Előttük igazi reggeli. Nem dobozos étel. Nem kiszállítás. Otthon készült étel. Nóra a tűzhelynél állt.

— Lénának tej nélkül készítettem a kását — mondta nyugodtan. — Az édesanyjuk felírta, hogy allergiás.

Jonathan elsápadt.

— Honnan tudja…?

— Volt egy lista — felelte egyszerűen. — A hűtőn. Még mindig ott van. Csak senki nem nézte már meg.

Hazel csendben evett. Nem provokált. Nem gúnyolódott.

— Maradsz? — kérdezte hirtelen.

Nóra ránézett. Aztán a többiekre, akik visszatartott lélegzettel figyeltek.

— Nem ígérem, hogy örökre — mondta őszintén. — De ma igen.

Eltelt egy nap. Aztán még egy. Majd egy egész hét.

Nóra nem próbált anya lenni. Valami mássá vált: biztonsággá. Egyszerű szabályokat vezetett be. Nyugodt estéket. Közös takarítást — nem büntetésként, hanem azért, hogy visszaszerezzék az irányítást. Megengedte a dühöt, de nem az rombolást. A sírást, de nem a kegyetlenséget.

Egy nap Hazel elvesztette az önuralmát. A falhoz vágott egy vázát. Az üveg szilánkokra tört a nappaliban.

— Menj el! — kiabálta. — Úgyis elmész, mint a többiek!

Nóra letérdelt, és elkezdte összeszedni a cserepeket.

— Kiabálj nyugodtan — mondta halkan. — Én akkor is befejezem.

Hazel összeomlott. Nem színpadiasan. Őszintén.

Később Jonathan Norát a kertben találta meg.

— Nem értem — vallotta be. — A legjobb ügynökségeket fizettük. Szakembereket hívtunk. Miért működik magával?

Nóra a ház felé nézett. Hat alak állt az ablaknál, egymáshoz közel.

— Mert nem rosszak — felelte csendesen. — Gyászolnak. És a gyásszal nem lehet parancsokkal harcolni.

Egy hónap múlva a ház szinte felismerhetetlen volt. Tiszta falak. Gondozott kert. A lányok újra nevettek. Óvatosan, de őszintén.

Hivatalosan Nóra még mindig csak takarítónő volt. Esténként azonban segített a leckében. És néha éjjel ott ült Lena ágya mellett, amikor visszatértek a rémálmok.

Két hónap elteltével Jonathan valódi szerződést ajánlott neki. Olyan fizetéssel, amiről Nóra soha nem mert álmodni.

— Megmentette a családomat — mondta. — Nem is tudom, minek nevezzelek.

Nóra halványan elmosolyodott.

— Én csak nem mentem el.

Harminchét dada távozott, mert a káosszal harcoltak.

Egy nő maradt — mert meglátta a fájdalmat.

És ez elég volt ahhoz, hogy a félelemmel teli házból újra otthon legyen.