Mint évekkel korábban a folyóparton, ahol gyerekként elveszítettem az ikertestvéremet. A nő kinyitotta a táskáját, és elővett egy dossziét — túlságosan rendezett volt ahhoz a felforduláshoz képest, amit a házamba hozott.

— Mária vagyok — mondta nyugodtan. — Egy család jogi képviselője, amely biológiai kapcsolatban áll a fiával.

Ez a szó úgy csapott le rám, mintha megütöttek volna.

Higgadtan beszélt, érzelem nélkül, mintha csak egy hivatalos jegyzőkönyvet olvasna fel. Elmondta, hogy a fiú valódi édesanyja azon a napon nem halt meg. Orvosi hiba történt, mély kómába esett, majd évekig tartó rehabilitáció következett. A dokumentumok elvesztek, a rendszer csődöt mondott, és amikor az igazság kezdett felszínre kerülni, már túl sokan döntöttek a hallgatás mellett.

— Él — mondta. — És vissza akarja kapni a fiát.

Ránéztem a kanapén ülő gyerekre. Az én fiamra. Tizenhárom éven át ugyanazon a tető alatt aludtunk. Tizenhárom éven át én töröltem le a könnyeit, virrasztottam mellette lázasan töltött éjszakákon, megtanítottam biciklizni, meghallgattam a félelmeit. És most valaki azt állította, hogy nincs jogom hozzá?

— Nem megy sehová — mondtam rekedten. — Ez az otthona. Itt.

A fiam hangosan zokogni kezdett.

— Apa… — suttogta. — Nem akarok elmenni. De azt mondták, ha nem megyek, bajod lesz. Hogy akár börtönbe is kerülhetsz.

Abban a pillanatban bennem valami végleg összetört.

Csak egy óra múlva mentek el. Időt adtak. Azt mondták, reggel visszajönnek. Azon az éjszakán nem aludtunk. A padlón ültünk egymás mellett, pont úgy, mint az első estén, amikor elhoztam az otthonból. Én hazudtam neki, hogy minden rendben lesz. Ő hazudott nekem, hogy nem fél.

Reggel elment.

A ház egyetlen pillanat alatt kiürült, mintha kiszívták volna belőle a levegőt. Szobáról szobára jártam, és mindenhol az életének nyomai voltak: egy székre dobott pulóver, egy félig teli teásbögre, egy gyűrött tankönyv. Ordítottam a csendbe, amíg el nem ment a hangom.

A hetek hónapokká váltak.

Harcoltam. Perek, ügyvédek, adósságok. Autókat adtam el, hogy mindent ki tudjak fizetni. Mindenhol ugyanazt hallottam: a biológiai anya élvez elsőbbséget. „Nemes dolgot tett.” „Esélyt adott neki.” „El kell engednie.” Ezek a mondatok jobban fájtak, mint bármilyen ítélet.

Néha felhívott. Ritkán. Röviden. Mindig felügyelet mellett.

— Hiányzol, apa.
— Itt vagyok. Mindig.

Aztán a hívások megszűntek.

Azt hittem, vége. Hogy csak egy ideiglenes fejezet voltam az életében, amit könnyű volt kitépni.

Újabb két év telt el.

Egy esős estén kopogtak az ajtón.

Kinyitottam — és egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

Ott állt. Magasabb volt nálam. Felnőttebb. Ugyanazzal a tekintettel.

— Eljöttem — mondta csendesen. — Egyedül. Most már tizennyolc vagyok. Megtaláltalak.

Nem emlékszem, hogyan öleltük meg egymást. Csak arra emlékszem, hogy ugyanúgy sírtam, mint azon az éjszakán az út szélén, amikor megláttam egy kisfiút egy félfülű plüssállattal.

Maradt.

Később megtudtam a teljes igazságot. Hogy a vér szerinti anyja soha nem tudott neki valódi otthont adni. Hogy a szeretet nem papírokban és nem vérben mérhető, hanem abban, aki marad, amikor sötét van, hideg van, és fél az ember.

Most a régi szobájában alszik. Néha éjszaka felkelek, és ellenőrzöm, hogy lélegzik-e. Csak hogy biztos legyek benne: itt van.

Az élet nem lett mesébe illő.

De már nem várok tőle semmi jobbat.

Mert a legjobb egyszer ott állt az út szélén.
És akkor én nem mentem tovább.