Dizonytalan kérdésre, amely újra és újra elhangzott:
– Anya… csináltam valami rosszat?

Minden egyes szó belém mart. Nem válaszoltam. Ha megszólalok, kiabálni kezdtem volna. Nem vele — hanem mindazzal, amit évekig eltűrtem. Az úgynevezett „családdal”, ahol a szeretet ára a hallgatás volt.

Aznap éjjel Hannah alig aludt. Köhögött. Öt óra a hideg esőben, a ház előtti kőlépcsőn ülve, csuromvizes ruhában — a teste nem felejtette el. Az ágya mellett ültem, és figyeltem a légzését. Egyetlen gondolat zakatolt bennem: nem védtem meg.

Másnap szabadságot vettem ki. Aztán még egyet. Csendben pakoltunk össze mindent, amit magunkkal tudtunk vinni. Senki nem hívott. Anyám hallgatott. Brittany is. Ez a csend fájdalmasabb volt, mint bármilyen vita.

A harmadik reggelen, amikor kinyitottam a postaládát, egy vastag, fehér borítékot találtam benne. Hivatalosnak tűnt. Ügyvédi iroda neve állt rajta. Összeszorult a gyomrom.

Ott bontottam fel, a lépcsőházban.

A levélből kiderült, hogy a ház, ahol laktunk, jogilag nem az anyám tulajdona. Egy vagyonkezelői alapban volt elhelyezve — az én nevemen. A dokumentumokat apám írta alá egy évvel a halála előtt. Az ingatlan nekem és a kiskorú lányomnak volt szánva. Anyám csak az én beleegyezésemmel élhetett ott.

Háromszor olvastam el. A kezem remegett.
A végén egy mondat állt, amitől elakadt a lélegzetem:

„A zárak jogellenes cseréje és egy kiskorú kizárása miatt azonnali jogi lépések megtételét javasoljuk.”

Aznap nem indítottam pert. Vártam.

Néhány órával később megcsörrent a telefonom.
– Elena… – anyám hangja szokatlanul halk volt. – Kaptunk egy levelet. Ez biztos valami tévedés.

Nyugodtan válaszoltam. Talán először az életemben.
– Nem, anya. A tévedés az volt, amikor a gyerekemet az esőben hagytad.

Magyarázkodni kezdett. Stresszről beszélt. Feszültségről. Arról, hogy Hannah „túlérzékeny”. Hallgattam. Aztán csak ennyit mondtam:
– Harminc napotok van.

– Tessék?

– Harminc nap, hogy elköltözzetek.

Hosszú csend következett. Aztán sírás. Vádaskodás. Fenyegetések. Letettem a telefont.

Egy héttel később Brittany megjelent. Azt mondta, „nyugodtan szeretne beszélni”. Azt ismételgette, hogy ez árt a gyerekeknek, hogy anya beteg, hogy tönkreteszem a családot. Ránéztem Hannah-ra, aki az asztalnál rajzolt. Egy házat rajzolt. Fölötte egy napot.

– Az én családom itt van – mondtam. – És megvédem.

Amikor anyám elköltözött, egyszer sem nézett rám. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a ház újra csendes lett. De ez már másfajta csend volt. Félelem nélkül. Feszültség nélkül.

Az első éjszakán Hannah odajött hozzám, és halkan megkérdezte:
– Anya… most már tényleg a mi otthonunk?

Bólintottam.
– Igen.

Szorosan megölelt, és azt suttogta:
– Köszönöm, hogy akkor értem jöttél.

Abban a pillanatban értettem meg valamit: a hallgatás is döntés.
És én soha többé nem ezt választom.