Még a „szünet” gombra sem volt időm rákattintani. A kép remegett, mintha a kamerát ideges, fáradt kezek tartották volna. Az első másodpercekben csak sötétség volt és egy tompa, egyenletes zúgás, amely ipari gépek hangjára emlékeztetett. Aztán lassan kitisztult a kép.
Azonnal felismertem a helyet. Egy feldolgozóüzem belseje volt. Hideg, szürkés, elhanyagolt tér, lepattogzott falakkal és gyenge fényű lámpákkal a mennyezeten. A kamera lassan haladt végig a fémasztalok között. Rajtuk húsdarabok feküdtek. De valami nem stimmelt. A színük természetellenesen fakó volt, sötét foltokkal és furcsa szálakkal átszőve.
Ekkor egy munkaruhás férfi lépett a képbe. Az arcát elhomályosították, de a hangja tisztán hallatszott – rekedt, kimerült, mintha napok óta nem aludt volna.
„Ha ezt most nézed, az azt jelenti, hogy nem sikerült mindent eltüntetniük” – mondta halkan. – „Nem tudom, mennyi időm van még. De tovább hallgatni már nem tudok.”
Összeszorult a torkom. Ösztönösen arrébb toltam a reggelimet, mintha a kolbász bármelyik pillanatban veszélyessé válhatna.
A férfi elmondta, hogy egy húsfeldolgozó üzemben dolgozik, amelynek termékei rengeteg boltba eljutnak. Nem nevezett meg márkákat, de a kamera csomagolóvonalakat, dobozokat és jól ismert logókat mutatott – pontosan azokat, amelyeket én is nap mint nap láttam a szupermarketek polcain.
„Azt hiszed, ez hús?” – nevetett fel idegesen. A kamera ráközelített egy rózsaszín masszára. – „Ennek semmi keresnivalója az ételben. Ezek hulladékok. Olyan anyagok, amelyeket papíron meg kellene semmisíteni. Ehelyett ledarálják, vegyszerekkel kezelik, és kolbász lesz belőlük.”
A gyomrom görcsbe rándult.
A következő felvétel szemmel láthatóan éjszaka készült. A csarnok szinte teljes sötétségbe borult. Néhány munkás állt egy hatalmas daráló körül. Az egyikük idegesen figyelte a környezetét.
„Néha olyan dolgok is belekerülnek a masszába, amiknek ott semmi helyük” – suttogta a hang a kamera mögül. – „Fém, műanyag, gépdarabok. Hivatalosan selejtnek minősítik. De a selejtet nem dobják ki. Csak átkerül egy másik tételbe.”
Jeges borzongás futott végig a hátamon. Eszembe jutott, ahogy a kés megakadt a kolbászban. Az a kemény, csillogó rész a belsejében. Hirtelen hányinger fogott el.
De a legrosszabb még hátravolt.
Az utolsó fájl neve ez volt:
„HA VELEM TÖRTÉNIK VALAMI”.
Ebben a videóban a férfi már nem próbálta leplezni a félelmét. A kamera mozdulatlan volt, mintha elrejtette volna valahol.
„Tudnak róla” – mondta kapkodva a levegőt. – „A vezetőség rájött, hogy bizonyítékokat gyűjtök. Azt mondták: vagy hallgatok, vagy…” Elakadt a hangja, nagyot nyelt. – „Ha megtaláltad ezt a pendrive-ot, akkor nem sikerült mindent eljuttatnom az újságírókhoz. Másolatokat készítettem. Oda rejtettem őket, ahol senki sem keresné. A termékekbe. A kolbászok belsejébe. Soha nem ellenőrzik őket teljesen.”
Mozdulatlanul ültem a képernyő előtt. Egyetlen gondolat zakatolt bennem: ettem belőle. Olyan ételt ettem, amelyben nemcsak fém lehetett, hanem valakinek az utolsó, kétségbeesett kísérlete is arra, hogy elmondja az igazságot.
A videó hirtelen véget ért. A képernyő elsötétült.
A szobában síri csend lett, csak a számítógép halk zúgása hallatszott. A kezemben néztem a pendrive-ot. Egy apró tárgy, amely végigment a gyártáson, a csomagoláson, a raktáron, az üzleten – és végül az én konyhámban kötött ki.
Nem tudtam, él-e még az a férfi. Azt sem, hány hasonló adathordozó rejtőzhet még más termékekben, amelyeket emberek éppen most szeletelnek fel otthon, adnak a gyerekeiknek, esznek meg gondolkodás nélkül.
A kolbász maradékát kidobtam, gondosan lezártam a zsákot, és azonnal levittem a szemétbe. Visszatérve hosszú ideig mostam a kezem, bár tudtam, hogy ez az érzés – ez a ragacsos, nyugtalanító félelem – nem tűnik el ilyen könnyen.
Azóta nem tudok ugyanúgy ránézni a húsáruk polcaira. Valahányszor elmegyek mellettük, mindig ugyanaz a kérdés jut eszembe: mi van valójában odabent? És mi van akkor, ha a legfélelmetesebb dolog nem az, amit még felfedezünk… hanem az, amit már régen megettünk, anélkül hogy tudtunk volna róla.
Отправить ответ