Amikor újra elindítottam az éjszakai felvételt, és percről percre elkezdtem visszanézni, azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben. A kamera egész éjjel rögzített: attól a pillanattól kezdve, hogy elaludtunk, egészen reggelig. Az első órák teljesen átlagosnak tűntek. Aludtunk, néha megmozdultunk, a szoba sötét volt, a macskánk pedig békésen feküdt a saját fekhelyén a fal mellett.
Aztán hajnali 2 óra 49 perckor minden megváltozott.
A macska hirtelen felült. Nem nyújtózott, nem ásított. Mintha egy láthatatlan jel ébresztette volna fel. Néhány másodpercig mozdulatlanul ült, mereven nézve maga elé, majd hangtalanul elindult az ágyunk felé.
Ahogy néztem a képsorokat, észrevettem, hogy én magam is visszatartom a lélegzetem.
Felugrott az ágyra, óvatosan megkerült engem, majd leült a férjem feje mellé. És ekkor kezdődött az, ami igazán nyugtalanító volt.
Hosszú percekig csak nézte őt. Nem pislogott. A tekintete feszült és rendkívül összpontosított volt. Időnként kissé oldalra billentette a fejét, mintha hallgatózna. Néha felemelte a mancsát, és néhány centiméterre megállította a férjem arca előtt, de soha nem érintette meg. Csak várt.
A legijesztőbb azonban ezután következett.
A felvételen jól látható volt, hogy a férjem légzése bizonyos pillanatokban megváltozik. A mellkasa egyszer csak nem emelkedett tovább. Másodpercek teltek el. Tíz. Húsz. Nem vett levegőt. A szívem hevesen vert, miközben ezt újra és újra visszanéztem.
És pontosan ezekben a pillanatokban a macska viselkedése is megváltozott.
Először halkan nyávogott, majd egyre türelmetlenebbül. A mancsával az arca melletti párnára csapott. Egy alkalommal beleharapott a takaró szélébe, és megrántotta. Nem sokkal később a férjem hirtelen nagy levegőt vett, mintha a víz alól bukkant volna fel.
Ez a jelenet egyetlen éjszaka alatt többször is megismétlődött.
Reggel megmutattam neki a felvételt. Először próbált viccelődni, legyintett az egészre. De amikor meglátta azokat a hosszú másodperceket, amikor egyáltalán nem lélegzett, elkomolyodott.
– Nem érzek semmit – mondta halkan. – Csak alszom.
Még aznap rávettem, hogy orvoshoz menjen. Vizsgálatok, tesztek, alvásmegfigyelés következett. Az eredmény sokkoló volt: súlyos alvási apnoe. Az orvos elmagyarázta, hogy éjszaka a légzés teljesen leállhat, hosszú időre. És néha… végleg.
– Rendkívüli szerencséjük van – mondta komoran. – Valami rendszeresen megszakítja ezeket az állapotokat.
Azonnal tudtam, mire gondol.
A kezelés hamar elkezdődött. Speciális készülék, rendszeres ellenőrzés. A veszélyes légzéskimaradások szinte teljesen eltűntek. És ezzel együtt eltűnt a macska különös éjszakai viselkedése is.
Többé nem kel fel éjszaka. Nem ül a párna mellé. Nem bámul a sötétbe. Nyugodtan alszik reggelig, összegömbölyödve, ahogy régen.
Mintha már nem lenne mit őriznie.
Néha beleborzongok a gondolatba, mi történt volna, ha soha nem szereltem fel azt a kamerát. Ha csak legyintek a furcsa viselkedésére. Ha egyetlen éjszaka nem lett volna elég gyors.
Ma már, amikor éjjel felébredek, és látom őt békésen aludni, nem félelmet érzek. Hanem mély, csendes hálát.
Mert most már tudom: vannak lények, akik olyan veszélyeket is észrevesznek, amelyeket mi nem. És néha ők állnak az élet és a sötétség között – még azelőtt, hogy egyáltalán felfognánk, veszélyben vagyunk.
Отправить ответ