A bögre kiesett a kezéből, és tompa csörömpöléssel darabokra tört a járólapon.
– Ez… ez biztos valami tévedés – hebegte, de a hangja remegett.
A rendőr még csak pislogni sem pislogott.
– Nem tévedés, asszonyom. Bejelentés érkezett. Néhány kérdést fel kell tennünk.
Ott álltam, és szorosan markoltam a kezemben az anyagdarabokat – azt, ami még előző nap az emlékem, a fájdalmam és a szeretetem volt. A fejem zúgott, de akkor láttam először igazi félelmet Carla szemében. Nyers, őszinte félelmet.
– Ehhez nincs joguk… – kezdte, de a másik rendőr már beljebb lépett a házba.
– De igen – felelte higgadtan. – Szándékos rongálásról van szó, valamint egy elhunyt személy tulajdonának jogellenes kezeléséről.
Carla hirtelen felém fordult.
– Te voltál az? Te hívtad őket?
Lassan felemeltem a fejem.
– Nem. Csak az igazat mondtam.
Az ajkai megrándultak. Valami maró, megalázó megjegyzést akart odavágni – mint mindig. De nem jutott rá ideje.
– Tegnap egy ügyvéd keresett meg minket – folytatta a rendőr. – Egy kiskorú érdekeit képviseli. Valamint a néhai Miller úrét is.
Carla lerogyott egy székre.
– Milyen ügyvéd? – suttogta.
Lehunytam a szemem, és tisztán hallottam apám hangját – nyugodt, határozott volt: „Mindig maradj őszinte. És soha ne hagyd, hogy bárki megtörjön.”
Apám nem volt naiv. Tudta, kivel él együtt. Fél évvel a halála előtt megváltoztatta a végrendeletét. Én erről semmit sem tudtam. Carla még kevésbé.
Az ügyvéd magától talált meg. Amikor megmutatta az iratokat, elgyengült a lábam. A ház. A bankszámlák. A személyes tárgyak. Minden az enyém lett. Carlának csupán ideiglenes bentlakási joga maradt. És pontosan tudta, hogy ha kárt okoz, mindent elveszíthet.
– Ön a hagyaték részét képező tárgyakat a jogos örökös engedélye nélkül kidobta – mondta a rendőr. – Ezen felül szándékosan megsemmisített egy olyan dolgot, amelynek személyes és anyagi értéke is volt.
– Csak rongyok voltak! – kiáltotta Carla. – Miféle értékről beszélnek?!
Tettem egy lépést előre.
– Az apám nyakkendői voltak. Némelyik több mint tízéves. Soha nem tartoztak magához.
Sűrű csend ereszkedett a szobára. Még a falióra ketyegése is mintha elhalt volna.
– Velünk kell jönnie – jelentette ki a rendőr.
– Miért?! – sikoltotta Carla. – Pár anyagdarab miatt?!
A rendőr komolyan ránézett.
– Nem csak ezért. Szeretnénk beszélni a korábbi panaszokról is. A szomszédok. A kiabálás. A lelki bántalmazás. Egy kiskorú fenyegetése.
Carla rám nézett. A megvetés eltűnt a szeméből. Csak a pánik maradt.
– Ezt még megbánod – suttogta.
Nem válaszoltam.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a ház végre csendes lett. De ez másfajta csend volt. Nem üres. Nem nyomasztó. Inkább megkönnyebbült, mint egy mély lélegzet.
Leültem a padlóra, és magam elé terítettem a nyakkendőket. Szétszakítva. Meggyötörve. Mégis, még mindig apám illatát hordozták.
Aznap este nem mentem el a bálba. Hajnalig ültem, és újravarrtam a szoknyát. Minden öltés fájt, mégis erőt adott. Sírtam. És közben mosolyogtam. Mert tudtam, hogy a legfontosabbat nem tudta elvenni tőlem.
Egy hónappal később Carlának el kellett hagynia a házat. Újra az enyém lett. A miénk.
Végül elmentem a bálba. Ugyanabban a szoknyában. Nem volt tökéletes, a varrás látszott. De senki nem azt nézte. Engem néztek.
– Megrázó történet – mondta egy nő halkan.
Bólintottam.
– Ez nem csak egy szoknya. Ez az apám.
Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy ha elpusztítják az emlékeket, győznek. De az emlék nem anyag. Nem lehet széttépni.
Carla ezt sosem értette meg. Én igen. És soha többé nem hagyom, hogy bárki azt mondja: „Meghalt. Lépj tovább.”
Mert a szeretet nem hal meg. És az igazság néha akkor érkezik meg, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Отправить ответ