A harmincnyolcadik hétben jártam. Fáradt voltam, nehéznek éreztem a testem, minden mozdulat erőfeszítésbe került, mégis hittem abban, hogy a történetünk békésen ér majd véget. Aznap a férjem családjánál voltam. Ott volt az anyósm, Margaret, a húga, Linda, és Linda hatéves fia, Ryan.
A férjem, Daniel, csak rövid időre ment el.
– Egy órán belül visszajövök – mondta, mielőtt kilépett az ajtón.
A kanapén ültem, egyik kezem a hasamon pihent. Éreztem, ahogy a babám megmozdul odabent. Ryan egész nap tele volt energiával: futkározott, nevetett, kiabált. Próbáltam nyugodt maradni. Hiszen csak egy gyerek volt.
Aztán minden egy pillanat alatt megváltozott.
Ryan felmászott egy székre mellettem, és ugrálni kezdett rajta.
– Gyere már ki, kisbaba! Siess! – kiabálta nevetve.
Mielőtt bárki közbeavatkozhatott volna, a szék megbillent. Ryan elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen rám zuhant. A teste nagy erővel csapódott az oldalamnak és a hasamnak.
Az éles fájdalom szinte kettévágta a testemet. Felsikoltottam, és görcsösen kapaszkodtam a kanapéba. A szívem vadul vert. Néhány másodperccel később melegséget éreztem magam alatt.
Elfolyt a magzatvizem.
De nem ez volt a legfélelmetesebb.
Margaret és Linda rám néztek… majd nevetni kezdtek.
Nem idegesen. Nem megdöbbenve. Őszintén, könnyedén nevettek.
– Láttad ezt? – nevetett Linda. – Csak alig várja, hogy találkozzon az unokatestvérével.
Könnyek csorogtak végig az arcomon, alig kaptam levegőt.
– Kérlek… segítsenek. Nagyon fáj. Valami nincs rendben – könyörögtem.
Margaret legyintett.
– A terhes nők mindig eltúlozzák. Nyugodj meg. Felfordulást csinálsz.
Ekkor újabb fájdalomhullám tört rám, sokkal erősebb, mint az előző. Reszkető kézzel nyúltam a telefonomért. Danielre volt szükségem. Valakire, aki meghallgat.
De mielőtt a hívás kicsörgött volna, hirtelen hatalmas nyomást éreztem odabent. Mintha a testem feladta volna a harcot.
– Nem… nem érzem a babát – suttogtam.
A nevetés azonnal abbamaradt. Linda elsápadt. Majdnem elejtette a telefonját.
– Anya… talán mentőt kellene hívnunk – mondta bizonytalan hangon.
Margaret közelebb hajolt, és hidegen a fülembe súgta:
– Ha ennek a gyereknek baja esik, az a te hibád lesz. Mindig is gyenge voltál.
A látásom elhomályosult. A világ forogni kezdett körülöttem, és összeestem.
A kórházban tértem magamhoz. Vakító fény, fertőtlenítő szag, nyomasztó csend. Ösztönösen a hasamra tettem a kezem.
Üres volt.
– Hol van a babám? – kérdeztem rekedt hangon.
Az orvos túl sokáig nézett rám, mielőtt megszólalt volna.
Elmagyarázta, hogy akut lepényleválás történt. Hogy az ütés súlyos szövődményeket okozott. Hogy azonnali császármetszést kellett végezniük.
Aztán kimondta azt a mondatot, amely örökre belém égett.
– Nagyon sajnálom.
A sikolyom betöltötte az egész kórtermet. Nem a fizikai fájdalom sikolya volt. Hanem egy anya kétségbeesett kiáltása, akitől elvettek mindent.
Daniel később érkezett meg. Amikor megtudta, hogy senki sem hívott segítséget, összeomlott. Mindent elmondtam neki. A nevetést. A közönyt. A tétlenséget.
Felállt, és elment.
Azóta nem beszél az édesanyjával.
Feljelentést tettem. Az orvosi szakvélemény kimondta: ha nincs az a becsapódás, a gyermekünknek jó esélye lett volna a túlélésre.
Ma egy ürességgel élek együtt, amelyet semmi sem tud betölteni. De elmesélem a történetemet, mert van egy igazság, amit nem szabad elhallgatni:
A közöny öl.
Néha lassabban, mint egy ütés.
De ugyanolyan biztosan.
Отправить ответ