A keze úgy remegett, hogy a bankjegyek kihullottak az ujjai közül, és a padlóra estek. Lehajolt, egyesével felszedte őket, majd újra és újra elolvasta a szavakat, amelyeket reszkető kézzel írtam rájuk.
„Ez a szeretetem ára. A többit már elvetted.”
A szobában olyan csend lett, amely szinte fájt. Láttam, ahogy az arcán egymást kergetik az érzelmek: düh, félelem… és valami más is. Talán szégyen. De azt gyorsan elnyomta a kapzsiság, amely mindig is vezette.
— Ez most vicc?! — ordította. — Ötven dollár?! Hol van a többi?! Az a pénz az enyém!
Lassan leültem az ágy szélére. Hosszú évek óta először nem éreztem magam gyengének vagy kiszolgáltatottnak. Belül furcsa nyugalom volt bennem. Hideg, szilárd, rendíthetetlen. Mint egy végső ítélet előtt.
— A tiéd? — kérdeztem halkan. — Tényleg azt hiszed, hogy bármihez jogod van?
Közelebb lépett, fölém magasodva. Abban a pillanatban megláttam benne az apját — ugyanaz a tekintet, ugyanaz a hang, ugyanaz a lenézés. A férfit, aki évekkel ezelőtt eltűnt az életünkből. Todd az ő tükörképe lett.
— Eladtam a házamat miattad — folytattam nyugodtan. — A házat, ahol negyven évig éltem. Ahol a nagyapád meghalt. Főztem, takarítottam, tűrtem a megaláztatást, miközben ti a pénzemet luxusszállodákra és utazásokra költöttétek. Aztán idehoztál. Egy idősotthonba. Mintha felesleges tárgy lennék.
— Nem kértelek erre! — vágta rá. — Te döntöttél így!
Keserűen elmosolyodtam.
— Igen. Mert szerettelek. Mert hittem abban, hogy más vagy. Hogy nem válsz olyanná, mint ő.
Hallgatott. Az állkapcsa megfeszült.
— A pénz — sziszegte. — Hol van az örökség többi része?
A szemébe néztem. Nem mint könyörgő nagymama, hanem mint egy nő, aki végre visszavette az irányítást.
— Nem neked van — mondtam határozottan. — Minden pénzt egy jótékonysági alapítványnak adtam. Beteg gyerekek gyógyítására. Elhagyott idősek támogatására. Azoknak, akik valóban rászorulnak. Olyanoknak, mint én.
Hátralépett, mintha megütötték volna.
— Ehhez nem volt jogod! — kiabálta.
— De igen — feleltem csendesen. — Mert ez volt az utolsó dolog, ami még az enyém volt: a döntés joga.
Üvöltözni kezdett, sértegetett, perrel fenyegetett. Az ápolók benéztek az ajtón. Én csak ültem, és néztem, ahogy darabokra hullik mindaz, amit felépített magában. A terve. A bizonyossága. A hazugsága.
Végül elment. Az ajtóból még visszaszólt:
— Meg fogod bánni. Itt halsz meg, egyedül.
Nem válaszoltam. Mert már akkor tudtam, hogy téved.
Néhány nappal később rosszul lettem. A szívem. Az orvosok siettek, gépek csipogtak. Feküdtem az ágyon, és arra gondoltam, talán közel a vég. És először az életemben nem féltem.
Látogatóim voltak. Nem Todd. Ő soha többé nem jött. Önkéntesek érkeztek az alapítványtól. Idegen emberek, akik tudták a nevemet, és megfogták a kezem. Egy nő ezt mondta:
— Az ön adományának köszönhetően meg tudtuk műteni azt a kisfiút. Túlélte.
Lehunytam a szemem, és sírtam. Nem a fájdalomtól. A megkönnyebbüléstől.
Később hallottam, hogy Natasha elhagyta őt, amikor rájött, hogy nem lesz több pénz. Hogy pereskedni próbált, de elvesztette. Ma egyedül él, és újra segítséget kér — másoktól.
És én? Itt maradtam. Egy kis szobában, amely a kertre néz. Zoknikat kötök. Nem neki. Azoknak, akik itt vannak velem. Elfeledett embereknek. Teát iszunk, nevetünk, történeteket mesélünk.
Néha gondolok arra a kisfiúra, akit egykor a karomban tartottam. Sajnálom őt. De magamat már nem hibáztatom.
A szeretet nem lehet vak. És még ha azok árulnak is el, akik a legközelebb állnak hozzánk, akkor is el lehet menni méltósággal.
A nevem Gloria. Hetvennégy éves vagyok. És ez nem a pénzről szól. Ez egy hangról szól, amely megszületett az idősotthon csendjében. Egy hangról, amely képes elállítani a lélegzetét azoknak, akik egész életükben csak elvettek — és soha semmit nem adtak vissza.
Отправить ответ