Az aszfalt még nedves volt az éjszakai esőtől, a levegő égette a tüdőmet, de nem tudtam megállni. Baxter előttem rohant, néhány lépésenként visszanézett, mintha ellenőrizné, hogy még követem-e, hogy nem adtam-e fel. Volt a mozgásában valami különös elszántság, mintha pontosan tudná, hová vezet.
Elhagytuk a környékünket, és kiértünk arra az útra, amely az erdősáv mellett futott. Ott volt. Az az átkozott kanyar. Az a hely, amelyet két hete próbáltam kitörölni az emlékeimből, sikertelenül. Úgy élt bennem, mint egy nyílt seb.
Amikor megláttam az összeroncsolódott korlátot és az úton húzódó sötét nyomokat, elgyengültek a lábaim. Baxter megállt. Letette a sárga pulóvert a földre, majd kaparni kezdte a földet az út szélén. Halk nyüszítése szinte emberinek hatott, és összeszorította a szívemet.
– Ne… kérlek… ne itt… – suttogtam.
Letérdeltem mellé. A kezem remegett, mégis ásni kezdtem vele együtt, nem tudtam, miért. A föld puha volt, mintha nemrég bolygatták volna meg. Az ujjaim fájtak, a körmeim letörtek, majd valami keményet éreztem.
Egy kis festékes doboz volt az. Azonnal felismertem. Lily ragasztott rá egy arany csillagot. Belül ott voltak a rajzai. Gyűröttek, földesek, de épek. Egy ház. Egy hatalmas nap. Mi hárman, és Baxter mellettünk – mindannyian mosolyogva. Az utolsó rajzon gyermeki, bizonytalan betűkkel ez állt:
„Anya, ha szomorú vagy, nézz ide.”
Abban a pillanatban bennem is eltört valami. Felkiáltottam. Olyan kiáltás volt ez, amelyet a baleset napja óta magamban tartottam. A mellkasomhoz szorítottam a dobozt, és ott ringatóztam az út szélén, mint egy elveszett gyerek. Baxter leült mellém, és a térdemre hajtotta a fejét.
Ekkor értettem meg mindent. Ő ott volt azon a napon. A baleset után elszabadult, kitépte magát a pórázból. Azt hittük, félelmében elszökött. De nem. Visszatért. Megtalálta azt, ami Lilyből megmaradt. Elrejtette. Őrizte. Két teljes héten át.
Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. Amikor végül hazamentem, a nap már lebukott a horizont mögött. A ház csendes volt, de a csend már nem volt üres. Nem volt halott.
Este Lily rajzait kiterítettem az asztalra, pontosan oda, ahol korábban a színes ceruzái hevertek. Hosszú idő után először nem csak a fájdalom miatt sírtam, hanem a szeretet miatt is. Azért a szeretetért, amely nem tűnik el, még akkor sem, amikor minden más összeomlik.
A férjem némán állt mögöttem. Amikor megmutattam neki a rajzokat, elfordult, és sírni kezdett. Először a baleset óta. Leültünk egymás mellé, kézen fogva, és az a feneketlen szakadék, amely hetek óta köztünk volt, mintha egy kicsit kisebb lett volna.
Lily nem jön vissza. Soha. Ezt semmi nem változtatja meg. De azon a napon megértettem: nemcsak fájdalmat hagyott ránk. Hagyott egy jelet. Egy emlékeztetőt. És egy hűséges kutyát, aki erősebb volt az emberi kétségbeesésnél.
Néha éppen azok mentenek meg minket a legsötétebb pillanatokban, akiktől a legkevésbé várnánk. És a szeretet — még ha törékeny is, még ha túl korán szakad meg — mindig megtalálja az utat vissza.
Отправить ответ