– Tessék? – kérdeztem halkan, abban bízva, hogy félreértettem.
Lila az ajtóban állt, egyenes háttal, magabiztosan. Drága kabát, hibátlan frizura, jéghideg tekintet. Tíz év telt el, de az arca mögött semmi melegség nem jelent meg.
– Azt mondtam, visszajöttem a fiamért – mondta szárazon. – Én vagyok az anyja. Jogom van hozzá.
Ebben a pillanatban Evan kigördült a szobájából. Már nem az a törékeny kisfiú volt, akit egykor az ölemben ringattam. Egy magas, sovány kamasz ült a kerekesszékben, okos szemekkel és meglepő nyugalommal. Pár perccel korábban még mosolygott. Aztán meglátta őt.
A mosolya eltűnt.
– Anya…? – kérdezte bizonytalanul. – Te vagy az?
Ez az egyetlen szó belém mart.
Lila egy pillanatra megfeszült, majd erőltetett mosolyt vett fel.
– Igen, drágám. Érted jöttem. Mostantól együtt élünk.
A csend nyomasztóvá vált.
– És… Amy néni? – kérdezte Evan halkan, rám nézve.
Letérdeltem mellé, és megszorítottam a kezét.
– Itt vagyok – mondtam határozottan. – És maradok is.
Lila türelmetlenül felsóhajtott.
– Elég ebből a színjátékból. Tíz évig játszottad a hőst, most már elég. Most én következem.
Ekkor eltört bennem valami.
– Te következel?! – csattantam fel. – Kidobtad őt, mint egy felesleges csomagot! Azt mondtad, gyűlölöd! Szó nélkül eltűntél tíz évre!
– Fiatal voltam! – kiabálta. – Hibáztam!
– Hibázni az, ha elfelejtesz egy dátumot. Nem az, ha elhagysz egy fogyatékkal élő gyereket egy „jobb életért”.
Összefonta a karját.
– Most már van férjem, házam, pénzem. Többet tudok neki adni, mint te.
Evan erősebben szorította a kezem.
– Hol voltál, amikor éjszakánként a fájdalomtól sírtam? – kérdezte nyugodtan. – Amikor az iskolában kinevettek? Amikor Amy néni virrasztott mellettem a kórházban?
Lila arca elsápadt.
– Nem tartozom magyarázattal egy gyereknek.
Evan felemelte a fejét. Nem volt benne harag. Csak tiszta, fájdalmas őszinteség.
– Akkor ne nevezd magad az anyámnak sem.
A szavai súlyosabban csaptak le, mint bármilyen kiáltás.
Lila ordítani kezdett, bíróságról, jogokról, ellopott életről beszélt. De én már tudtam: elvesztette.
Mert az anyaság nem vér kérdése.
Hanem döntés.
Minden egyes nap.
Minden álmatlan éjszaka.
Minden félelem és minden könny.
Egy hónappal később a bíróságon álltunk. Lila ügyvéddel érkezett. Én egy vastag dossziéval: orvosi papírokkal, bizonyítványokkal, oklevelekkel, fényképekkel. Tíz évnyi szeretettel és kitartással.
A bíró sokáig nézte Evant.
– Kivel szeretnél élni? – kérdezte tőle.
Evan rám nézett.
– A családommal – mondta halkan. – Amy nénivel.
A döntés gyors volt.
Lila szó nélkül távozott a tárgyalóteremből. Megint. Ahogy akkor is.
Én maradtam. Azzal a fiúval, akit egykor nem kötelességből, hanem szívből választottam.
Aznap este pizzát rendeltünk. Ünnep volt, még ha csendes is. Evan nevetett, mesélt a terveiről, az iskoláról, a jövőről.
Aztán rám nézett.
– Tudod… te mentetted meg az életemet.
Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.
– Nem, Evan. Te mentetted meg az enyémet.
Néha az élet összetör minket, hogy megmutassa, kik vagyunk valójában.
És néha az igazi anya nem az, aki megszül…
hanem az, aki soha nem megy el.
Отправить ответ