A legkegyetlenebb fájdalom az, amely csendben mar, nem hagy kék foltokat, és napról napra lassan épít falakat az ember szíve köré. Ez a bizonytalanság, a várakozás, a kimondatlan kérdések és a félelem, hogy talán soha nem kap választ.
Miután Márk eltűnt, a hetek lassan hónapokká olvadtak össze. Reggelente felkeltem, iskolába vittem a gyerekeket, utána dolgoztam, este megfőztem a vacsorát, felraktam a mosást, mesét olvastam, mint egy jól beprogramozott robot. Kívülről úgy néztem ki, mint egy „erős nő”. Belül viszont napról napra töredeztem.
A barátok suttogtak, a szomszédok kérdezgettek, anyám pedig ragaszkodott hozzá, hogy forduljak ügyvédhez. A legrosszabb azonban az volt, amikor a tízéves lányom, Zorka megkérdezte egy este, hogy „Apa meghalt, és mi titkoljuk?” — mert nem tudta elképzelni, hogy az apja él, de nem jön haza.
Egy este, amikor benéztem a kisebbik fiam, Milán szobájába, megdermedtem. A gyerek már aludt, de az apja pulcsiját szorongatta úgy, mintha attól félne, hogy még álmában is elveszíti.
Kimentem a folyosóra, leültem a padlóra, és hangtalanul sírtam, hogy a gyerekek ne hallják. A fájdalom olyan volt, mint valami éles penge, ami minden egyes nap új sebet ejt.
Aztán egy napon — pontosam hat hónap és öt nap után, vagyis 187 napnyi csend után — egyszerűen kinyílt a bejárati ajtó.
Márk lépett be. Nem volt nála táska, hátizsák, semmi. Csak ő. Sokkal soványabb volt, a szemei alatt mély árkok, és úgy állt ott, mint egy ember, aki túl sokat látott, túl sokat hallgatott és már nem tudja, hol a helye.
Milán ledermedt, aztán rávetette magát, és zokogva szorította. Zorka lassan odament, megfogta az apja kezét, és csak ennyit mondott: „Ugye nem mész el megint?” — és ettől az egész világ összezsugorodott körülöttem.
Én csak álltam. Egyszerre volt bennem düh, félelem, megkönnyebbülés és valami furcsa hányinger.
Márk rám nézett. Nem magyarázkodott. Nem sírt. Csak ennyit mondott:
„Beszélnünk kell. Ketten.”
Kimentünk az udvarra. A levegő tele volt friss fű és nyári szél illatával. Márk leült a padra, de láttam, hogy remeg a keze.
„Tartozom neked az igazsággal,” kezdte halkan. „Nem kérlek, hogy bocsáss meg, csak hallgass végig.”
Nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom.
„Az a csomag… Szilveszter este… emlékszel?”
Hogyne emlékeztem volna. Egy kis elegáns doboz, benne egy fénykép. Egy nővel és egy tizenéves fiúval. Akkor még nem értettem semmit, csak azt, hogy Márk elsápadt.
„A csomagot Anna küldte,” szólalt meg végül.
A név, amelyet kerültem. Anna — Márk egykori nagy szerelme, aki évekkel ezelőtt egyszerűen eltűnt az életünkből.
Márk vett egy mély levegőt.
„A képen Anna és a fia volt. Bence. Tizenhat éves.”
Hallgattam. Befeszültek az ujjaim.
„És?” kérdeztem végül.
Márk lehajtotta a fejét.
„Ő… az én fiam.”
Nem dobtam tányért, nem sikoltottam, nem omlottam össze. Csak éreztem, ahogy valami hideg, nehéz anyag telepszik a mellkasomra.
„Anna súlyos beteg,” folytatta. „Rák. És… nincs sok hátra. Megkért, hogy ismerjem meg Bencét. Hogy ne hagyjam magára. Hogy ne érezze úgy, hogy egy hiba.”
Az utolsó szó megvágott, mint egy penge.
„És ezért tűntél el?” kérdeztem csendesen.
„Igen,” bólintott. „Bence összeomlott, amikor megtudta az igazságot. Anna kérte, hogy senkinek ne mondjam el az elején. Nem akarta, hogy a fiú úgy érezze, szétszakít egy családot.”
Hosszú csend után hozzátette:
„Anna három hete meghalt. És az utolsó kívánsága az volt, hogy Bence velem éljen.”
Megdermedtem. Nem csak azért, mert egy új fiú került a történetbe, hanem azért, mert hirtelen megértettem: ez nem egy romantikus árulás története, hanem egy beteg nőé, aki meg akarta menteni a fiát a teljes magánytól.
„És most mit akarsz tőlem?” kérdeztem.
Márk mélyen rám nézett.
„Bence a kocsiban van. Nem akar nagyszülőkhöz menni, nem akar állami otthont. Csak engem ismer. És… szüksége van rám. De én nem akarom elveszíteni a családomat sem.”
Отправить ответ