Karácsony előestéje volt. A szupermarket már csak félgőzzel működött, a neonlámpák fáradtan vibráltak, a hangszórókból halk zene szűrődött ki, amely túlságosan vidámnak tűnt ahhoz képest, milyen kimerült volt mindenki. Én is egy hosszú műszakból jöttem, karikás szemekkel és egyetlen céllal: tejet venni a Mikulásnak szánt sütemények mellé, mert a hét éves lányom, Dóra, vakon hitt a karácsonyi varázsban. Nem akartam elvenni tőle.
Már majdnem sorra kerültem, amikor egy éles, türelmetlen hang átvágta a csendet.
– Ez egyszerűen elviselhetetlen! – kiabálta egy feltűnő nő, fehér műszőrme kabátban. – Maga túl lassú! Érti?! Lassú!
A kasszánál ülő idős pénztáros keze remegett, mintha minden szó további terhet rakna rá. Az arcán egészen fájdalmas bizonytalanság tükröződött.
– Karácsony este van! Nem agysebészet! – csattant fel újra a nő, miközben a körülötte állók zavartan méregették egymást.
Valami bennem megfeszült. Nem bírom nézni az igazságtalanságot, főleg nem valakivel szemben, aki láthatóan már így is túl sok terhet cipel.
– Hölgyem – szólaltam meg óvatos nyugalommal –, karácsony van. Talán jó lenne venni egy mély levegőt.
A nő rám pillantott, mintha sértés lett volna már az is, hogy létezem.
– Fogalma sincs, kivel beszél – sziszegte.
– Akkor próbáljon úgy viselkedni, mint valaki, akit érdemes volna ismerni – válaszoltam.
Néhányan halkan tapsoltak, mások csak bólintottak. A nő indulatosan kifújta a levegőt, majd sarkon fordult, és kiviharzott az üzletből.
A pénztáros halkan sóhajtott, könnyeket törölve ki a szeme sarkából.
– Nem kellett volna miattam… – mondta, meglepetten.
– De kellett – tettem elé egy tábla csokoládét. – Boldog karácsonyt.
Keserűen, mégis hálásan mosolygott. – Maga az első, aki ma kedves volt hozzám. A férjem meghalt két éve, a rokonaim szétszóródtak. Ma este egyedül lennék.
Ez a mondat úgy talált szíven, mintha jéggolyóval dobták volna mellkasba. A magány karácsonykor olyan, mint egy lassan fojtogató köd.
– Jöjjön vacsorára hozzánk – mondtam. – Dóra és én örülnénk.
Az idős nő tétovázott, majd bólintott. – Megpróbálok eljönni hétre.
Hazamentünk a tejjel és a csokoládéval. Dóra izgatottsága szinte tapintható volt, én pedig örültem annak a gondolatnak, hogy talán szebbé tettem valakinek az ünnepét.
De hét óra elmúlt. Aztán nyolc. Végül kilenc.
Az idős nő nem jött. A verandán hagytam égve a lámpát, hátha. Dóra végül belealudt a kanapén a díszített sütemények mellé. A házban különös csend telepedett meg.
Másnap reggel egy szokatlan zaj ébresztett: határozott, erős kopogás, és valahol kint egy rendőrautó rövid szirénahangja.
Kiszáradt torokkal néztem ki a kukucskálón. Egy rendőr állt az ajtó előtt, kezében egy kis kartondobozzal.
Kinyitottam. – Jó reggelt – mondta komoran. – Ön beszélt tegnap este egy idős pénztárossal a szupermarketben?
– Igen – feleltem. – Történt valami?
A rendőr egy pillanatig hallgatott, mint aki tudja, hogy a mondandója meg fogja rázni a hallgatót.
– Az asszony neve Kovács Ilona volt. Hatvannyolc éves. Ma reggel találták meg az otthonában. Valószínűleg szívmegállás. Az üzletben lévő szekrényében megtaláltuk az ön címét.
Megkapaszkodtam az ajtó szélében. – Miért… miért volt nála a címem?
A férfi a kezembe adta a dobozt. – Mert azt akarta, hogy ön kapja meg ezt.
Azzal elment. A sziréna távolodó hangja olyan volt, mint egy zárójeles mondat a karácsonyi reggelben.
Az asztalra tettem a dobozt. Dóra mellém ült, csendesen, mintha ösztönösen érezte volna, hogy valami rendkívüli történik.
Kinyitottam.
Bennt volt egy kötött, bordó sál, egy régi, megsárgult fénykép egy mosolygó katonáról és Ilonáról, egy névkitűző, rajta: „ILONA”, valamint egy boríték, amelyen remegő kézírással a nevem állt.
Kiragadtam a levelet:
„Kedves fiatal asszony!
Karácsony előestéjén az embernek nem a magányra kellene gondolnia, hanem az együtt töltött időre. Az én férjem, Péter, három éve ment el, pont karácsony előestéjén. Azóta sok minden elhalt körülöttem. Tegnap este volt, aki megalázott, és volt maga, aki megmentette a napomat. Vettem egy almás pitét és hazaindultam, hogy átöltözzek, mielőtt önökhöz megyek. A szívem azonban úgy döntött, más időben jár. Ne szomorkodjon miattam. Az ön kedves szavai voltak az utolsók, amelyek megérintettek. Ez elég volt.”
Lesimítottam a lapot, de a szemem tüzesen égett. Dóra óvatosan megkérdezte:
– Anyu, mit írt?
– Azt, hogy valaki volt neki… legalább egy pillanatra – mondtam.
Aznap este Dóra egy új terítéket tett az asztalra. A kártyára ráírta: „Ilona”. És ott evett velünk egy csendes, tiszteletteljes jelenlétben.
Később a dobozt újra átnéztem. A névkitűző alá volt rejtve egy blokk. Idő: 18:47, karácsony előestéje. Tétel: almás pite.
Megvásárolta. Elindult. Valóban megpróbált eljönni.
Ettől a naptól kezdve minden karácsonykor eggyel több teríték van az asztalunkon. Nem a bűntudat miatt. Hanem emlékeztetőként:
Отправить ответ