Minden iskola után hazajött, gyorsan megvacsorázott, majd felkapta a kabátját, sapkáját és a vastag kesztyűjét, és már rohant is ki az udvarra. Órákon át görgette a havat, formálta a gömböket, gallyakat szúrt a „karoknak”, apró kavicsokkal készített szemet, és a régi sálaimból kötött „hivatalos” nyakkendőt a hóemberek nyakába. Minden hóembernek nevet adott, mintha valódi személy lenne.
Neki ezek nem egyszerű játékok voltak — hanem kis teremtmények, akikhez ragaszkodott.
Csakhogy a legtöbb hóember nem élte meg az estét.
Az ok: a szomszédunk, Streeter úr, aki rendszeresen lerövidítette a saját kocsibeállójához vezető utat azzal, hogy egyenesen átment a mi gyepünk sarkán. Nekem eddig nem tűnt fel különösebben, bár láttam a keréknyomokat. Úgy gondoltam, „legyen, nem a világ vége”. Aztán eljött az a nap, amikor Niki hazatért síri csendben, vörös szemekkel, és még mindig a kezében szorongatta a vizes kesztyűjét.
— Anya… — mondta halkan. — Megint megtörtént.
— Mi történt megint? — kérdeztem, bár már tudtam.
— Streeter bácsi átment a hóemberemen. Teljesen szétlapította.
Megöleltem, és éreztem, hogy a válla remeg. Nem volt ez számára apróság — a saját művét látta megsemmisülni, újra és újra. Már kétszer beszéltem korábban a szomszéddal. Az első alkalommal azt mondta, sötét volt, nem látta, hova hajt. A második alkalommal vállat vont: „Csak hó, nem nagy ügy.”
De egy gyereknek igenis nagy ügy.
— Majd szólok neki megint — ígértem.
Niki azonban megcsóválta fejét.
— Nem kell… — mondta csöndesen.
— Hogyhogy nem kell?
Egy pillanatra habozott, majd nagyon komoly hangon hozzátette:
— Van egy ötletem. Egy jó.
Estasétált, mintha ezzel le is zárta volna a témát, bennem pedig egyszerre ébredt aggodalom és kíváncsiság.
Másnap este megtörtént.
Éppen vacsorát készítettem, amikor kintről éles csattanás, majd dühös kiáltás hallatszott. Az ablakhoz rohantam. Niki már ott állt, arcán különös, visszafojtott mosollyal.
— Mit csináltál?! — kérdeztem rémülten.
Kirohantam az udvarra. Streeter úr a kocsija mellett állt döbbenten, a jármű első lökhárítója kissé benyomódott. A kerekek mellett egy kemény, négyzetes jégtömb hevert, félig betakarva hóval. A körülötte lévő rész színes szalagozott pálcákkal volt megjelölve — mintha egy miniatűr építési terület lett volna.
— Ez meg micsoda?! — kiáltotta a szomszéd. — Ki rakta ide ezt?!
Niki lassan kilépett, fel sem vette a kabátját, csak egyszerűen odasétált.
— Ez a határ — mondta teljes nyugalommal.
— A mi? — meredt rá Streeter.
— A határ. Az én részem. Hogy ne menjen át rajta senki.
A szomszéd még mindig nem értette, mire gondol. Niki a földbe szúrt kis táblára mutatott, rajta nagy betűkkel:
LÉPJEN LE A GYEPRŐL! MAGÁNTERÜLET. ITT ÉLNEK A HÓEMBEREK.
Streeter úr arca egyszerre lett zavart és mérges.
— Kisfiam, te nem tehetsz ide veszélyes dolgokat! Ez jég!
Niki nem hátrált.
— De maga viszont átmegy a dolgaimon. Átment Péter hóemberen, meg Laci hóemberen is. És még azt mondta, „csak hó”. Ha valami nekem fontos, azt megvédem.
A szomszéd ekkor elhallgatott. A tekintetében az a furcsa pillanat látszott, amikor valaki először kezd ráébredni, hogy talán nem volt igaza.
— Ezt… mind te raktad ide? — kérdezte már jóval halkabban.
— A pálcákat Lefkovits bácsi verte le, mert anya nem engedi, hogy én kalapáccsal dolgozzak — felelte Niki teljes komolysággal. — A jeget meg én készítettem, dobozban. Apa szerint a határokat ki kell jelölni, különben az emberek átgázolnak rajtad.
Valami történt abban a másodpercben. Streeter úr leengedte a vállát, elfordította a tekintetét a kocsijától, és Nikire nézett — most már nem dühösen, hanem zavartan.
— Elnézést — mondta lassan. — Tényleg nem gondoltam bele. Azt hittem… mindegy.
— Nem mindegy — válaszolta Niki egyszerűen.
A szomszéd bólintott, és óvatosan visszatolatott a saját bejárójába — ezúttal egy centit sem tévedve rá a mi részünkre. Csend volt, de a csend most mást jelentett. Valami helyére került.
Aznap este, lefekvés előtt megkérdeztem Nikit:
— Hol tanultad ezt?
— Apa mondta — felelte, már majdnem álmosan. — Hogy ha nem mutatod meg a határodat, mások majd eldöntik helyetted, hol legyen. Én nem akarom, hogy átmenjenek a hóembereimen.
Nem találtam szavakat. Mert ebben a mondatban több felnőttség volt, mint amennyit sok felnőtt birtokol.
Másnap reggel, amikor Niki kiment, egy csomag lógott a kerítésen: egy puha, meleg sál, mellette rövid üzenet:
A következő hóembernek.
Attól a szomszédtól, aki mostantól figyelni fog.
Niki csak elmosolyodott.
— Látod, anya? A felnőttek is tudnak tanulni.
És abban a pillanatban a tél már nem is volt olyan hideg.
Отправить ответ