Nem számított sem szomszédra, sem kézbesítőre. Az ajtó előtt azonban egy nő állt. Nem volt rongyos, nem volt ijedt — épp ellenkezőleg. Elegáns kabát, gondosan összefogott haj, magabiztos tekintet. Mintha egy másik világból érkezett volna.
– Lily anyja vagyok – mondta éles, határozott hangon. – És azért jöttem, hogy elvigyem a lányomat.
Daniel nem tudott azonnal válaszolni. A torka összeszorult, a levegő elnehezült. A gondolatai azonnal visszarepítették tizenöt évvel korábbra: a négyéves kislányra, aki egy fagyos éjszakán az ajtaja előtt állt vékony kabátban, könnyes szemmel, remegő kézzel. A csendes évekre, amikor Daniel megtanulta, hogyan kell egyszerre apa, anya, tanár és barát lenni. A fényképekre, a nevetésekre, a betegségekre, a tanulásra, az esti mesékre. És arra a rajzra, amely ma is a hűtőjén lóg: egy pálcikaember és egy kis lány egymás kezét fogva, alatta pedig a reszketeg szöveg: „apukám”.
– Ön akkor itt hagyta – mondta Daniel halkan. – A lépcsőn. Egyedül. Sírt, fázott, és nem tudta, hová tűntek a szülei. És ön nem jött vissza.
A nő arca változatlan maradt. Sem fájdalom, sem szégyen, sem emlék nem jelent meg a tekintetében.
– Akkor bonyolult volt minden – felelte közömbösen. – Most már nem az. Megoldottam. Itt az idő, hogy velem jöjjön.
Ez a mondat úgy csapódott Daniel mellkasába, mintha kézzel lökötték volna meg. Mert neki sem volt „megoldva” akkor… Nem volt családja, nem volt tapasztalata, nem voltak megtakarításai. Csak egyetlen döntése volt: nem hagyja magára azt a gyereket. És azután minden nap újra és újra ugyanígy döntött.
– Nincs joga csak úgy bejönni – mondta csendesen. – Nem követelheti…
– Nem kérek – vágott közbe a nő. – Dokumentumaim vannak. Az örökbefogadást meg lehet támadni. Az ügyvédem már dolgozik rajta. Ön rendőr, tudja, hogy a törvények hogyan működnek. Lily az enyém.
Ekkor léptek hallatszottak az emelet felől. Lily lassan jött lefelé. A meleg pulóver, a laza konty, az arcán az a fajta feszültség, amelyet az ember nem tud elrejteni. Hallotta az utolsó mondatokat – és ez bőven elég volt.
A nő végigmérte Lilyt. Nem úgy, mint egy anya, aki hosszú idő után látja a gyermekét, hanem úgy, mint aki felbecsül egy értéktárgyat.
– Szép nagy lettél – mondta szárazon. – Jobban nézel ki, mint gondoltam.
Daniel szíve összeszorult. Lily ajkai remegtek, de nem sírt. A hangja alig volt több suttogásnál:
– Miért hagytál ott?
A nő felsóhajtott, mintha csak egy kényelmetlen kérdés hangzott volna el.
– Fiatal voltam. Az apád eltűnt, pénzem nem volt, segítségem sem. Felajánlottak egy ideiglenes megoldást, hát elfogadtam. De most minden megváltozott. Most már helyed van mellettem.
– Nem – szólalt meg Daniel.
A nő elnevette magát, de nevetése hideg volt.
– Maga azt hiszi, dönthet? Az örökbefogadást vissza lehet fordítani, ha bizonyítunk néhány dolgot. És nekem van családom, vagyonom, nevem. Lily fontos szerepet tölt be ebben.
Lily összevonta a szemöldökét.
– Milyen szerepet?
A nő végre őszintének tűnt — vagy legalábbis nyíltnak.
– Az anyám haldoklik. Nagy örökség marad utána, de csak közvetlen leszármazott kaphatja meg. Ha te ott vagy, minden rendeződik. Te pénzhez jutsz, mi pedig megtartjuk a családi vagyont. Mindenki jól jár.
Ez volt az első teljesen őszinte mondata — és a legijesztőbb is.
Nem volt benne szeretet, nem volt benne bűntudat. Csak üzlet.
Lily lassan felemelte a fejét. A szeme már nem volt remegéssel teli, csak hideg, tiszta felismeréssel.
– Tehát… nem vagyok lány. Befektetés vagyok.
– Ne dramatizálj – mondta a nő. – Holnap visszajövök az ügyvédemmel. Légy kész.
Daniel már lépett volna, már mondta volna, hogy törvény szerint Lily beleszólhat, hogy nem lehet így elvinni, hogy a család több mint papírok és vagyon — de Lily felemelte a kezét, jelezve, hogy hagyja.
Előrelépett. Egészen közel állt a nőhöz, és tisztán, halkan beszélt:
– Ez az ember nevelt fel. Ő vitt orvoshoz, ő segített a leckében, ő várt rám a suli előtt, ő tanított biciklizni, ő hallgatta végig minden sírásomat, félelmemet és kérdésemet. Ő volt ott minden fontos pillanatban. Ő a családom.
A nő elfordította a tekintetét.
– Te még gyerek vagy, nem ér…
– Nem vagyok már gyerek – szakította félbe Lily. – És én döntök. Én itt maradok. Nem a pénz miatt. Hanem azért, mert ez az otthonom.
A csend vastag és fojtó lett. A nő végül sarkon fordult, és kiment szó nélkül. Csak a kifelé siető lépteinek kopogása hallatszott, majd a kocsi ajtaja csapódott.
Daniel lehajtotta a fejét. Nem tudta, mit mondjon. Aztán mégis megszólalt:
– Sajnálom.
Lily lassan közelebb lépett, és megrázta a fejét.
– Ne kérj bocsánatot. Nem te hagytál el. Te találtál meg.
A következő pillanatban átölelte Danielt. Nem úgy, mint egy kislány, aki fél, hanem mint valaki, aki eldöntötte, hová tartozik.
Отправить ответ