Mindössze tizennégy nap alatt harminchét dada menekült el a Whitaker-rezidenciáról, mely a San Diego-i dombokat uralta. Volt, aki sírva távozott, más káromkodva csapta be az autó ajtaját, és azt kiabálta, hogy semennyi pénz nem ér annyit, amennyi őrület abban a házban zajlik.
A legutolsó dadán a ruha szét volt szakadva, zöld festék borította a haját, tekintete pedig olyan volt, mint aki túlélte a poklot.
— Ez a hely kész pokol! — ordította a kapuőrnek, amikor az elektromos kapu megnyílt. — Mondja meg Mr. Whitakernek, hogy nem dadára van szüksége, hanem ördögűzőre!
A harmadik emeleti irodájából Jonathan Whitaker némán figyelte az elhajtó taxit. Harminchat éves volt, egy több mint egymilliárd peso értékű techcég alapítója, de most semmi nem maradt abból az önbizalomból, amit a magazinok címlapjain viselt. Néhány napos borosta, karikás szemek, és egy tekintet, amelyben egyszerre volt bűntudat és kimerültség.
A falon egy bekeretezett fénykép lógott: felesége, Maribel, mosolyogva, körülötte hat lányuk.
— Harminchét… — mormolta halkan. — Mondd meg, mit tegyek most, szerelmem? Nem férek a gyerekeinkhez…
Megrezdült a telefonja. Üzenet érkezett az asszisztensétől, Steventől:
„Uram, az utolsó ügynökség is feketelistára tett minket. Azt mondják, a helyzet kezelhetetlen és veszélyes.”
Jonathan keserűen felsóhajtott.
— Tehát dadák többé nincsenek…
„Nem, uram. De takarítót tudunk felvenni. Legalább a ház rendbe kerül, amíg kitalálunk valamit.”
Jonathan az udvarra nézett. Széttépett ruhák, szétszórt játékok, kiszaggatott növények. Mintha egy háború zajlott volna a kertben.
— Rendben… bárkit, aki hajlandó bemenni oda — mondta halkan.
A város másik felén, egy kis National City-beli lakásban Nora Delgado, huszonöt éves takarítónő, a haját egy gyors kontyba fogta. Bejárónőként dolgozott, és esténként gyermekpszichológiát tanult az egyetemen. A szülei bevándorlók voltak, a munka és a tanulás között próbált lavírozni.
17:30-kor megcsörrent a telefonja.
— Nora, sürgős esetünk van! — szólt az ügynökség vezetője. — Egy villa San Diegóban. Dupla bér. Ma este menned kell.
Nora a kopott sportcipőjére pillantott, majd az asztalon heverő, késedelmes tandíjszámlára.
— Küldje a címet — felelte. — Két órán belül ott vagyok.
Nem tudta, hogy egy ház felé tart, ahol még senki nem bírta ki egy napnál tovább.
Kívülről a Whitaker-villa tökéletes volt: három szint, üvegfalak, szökőkút, panorámás kilátás. Belül azonban káosz uralkodott. A kapus szánakozó pillantással nyitotta ki a bejáratot.
— Sok szerencsét, kisasszony — mormolta. — Szüksége lesz rá.
A nappaliban festékszag, romlott étel illata és gyermekek firkái fogadták. A konyhában piszkos edények tornyosultak, a padlón játékok hevertek szétdobálva.
Jonathan az irodájában várta.
— A házat sürgősen ki kell takarítani — mondta kimerült hangon. — És… a lányaim nehéz időszakon mennek át. Tripla bért fizetek. Csak kezdjen el ma.
— Takarítok. De nem fogok gyerekekre vigyázni — szögezte le Nora.
— Nem is kell… — vágta rá Jonathan kissé erőltetve. — Az utolsó dada hirtelen… távozott.
Felülről ekkor hatalmas puffanás hallatszott, majd éles, ideges kacajok. Nem gyermeki nevetés volt — valami sötétebb ült benne.
— A lányai? — kérdezte Nora.
Jonathan bólintott, a szégyen és a fájdalom kivehető volt az arcán.
Ekkor megjelent a hat gyermek a lépcsőn, mintha parancsra sorakoztak volna. Hazel, tizenkét éves, keresztbe tett karokkal. Mögötte Brooke (10), Ivy (9), June (8), az ikrek Cora és Mae (6) és végül a kicsi Lena, hároméves, karjától megfosztott babát szorongatva.
Nora kedvesen próbált szólni:
— Sziasztok, Nora vagyok. Csak takarítani jöttem.
Halálos csend.
— Nem vagyok dada — tette hozzá óvatosan.
Hazel előrelépett.
— Harminchét volt előttetek. Te vagy a harmincnyolcadik. Majd meglátjuk, meddig bírod — mondta hideg mosollyal.
Az ikrek kuncogtak, olyan hangon, amitől Nora hátán végigfutott a hideg.
Nem válaszolt. Belefogott a konyhába.
Отправить ответ