Három finom, bizonytalan koppanás. Majd néhány másodpercnyi sűrű csend, mintha a levegő is figyelt volna.
És aztán egy gyermekhang, halk, mégis kísértetiesen ismerős:
— Anya… én vagyok.
A mai napig nem értem, hogyan jutottam odáig, hogy kinyissam az ajtót. Aznap csütörtök volt, késő este, amikor már minden zaj túl hangosnak tűnik, minden mozdulat túl lassúnak, és az ember inkább a gondolataival harcol. A konyhában pakoltam, próbáltam kitölteni a csöndet, amikor megtörtént.
Lefagytam.
Mintha az agyam nem tudta volna összerakni a hallottakat.
Két évnyi sírás, álmatlan éjszakák, temetők, hivatalos papírok, részvétnyilvánítások, elpakolt fényképek… és most valaki, vagy valami, így szól hozzám:
„Anya… én vagyok.”
Újabb kopogás. Ezúttal valamivel sürgetőbb.
— Anya? Kinyitod?
Hideg borzongás futott végig a hátamon. Hallucinációim már voltak. Egyszer már képzeltem lépéseket a folyosón, láttam árnyakat a függöny mögött, vagy hallottam nevetést a szélben. De ez más volt.
Ez a hang nem az emlékeimből jött — az ajtó túloldaláról szólt.
Megragadtam a kilincset. A kezem remegett.
Lassan kinyitottam.
A lakásba hideg levegő áramlott, és ott állt egy fiatal fiú. Sovány, sápadt, sötét hajjal a homlokán. Úgy nézett rám, mintha hosszú utazás után végre hazaért volna.
— Anya, suttogta szinte megkönnyebbülve.
Megkapaszkodtam az ajtófélfában, nehogy összeessek.
Mert ez lehetetlen volt.
Az én fiam meghalt. Én voltam ott, amikor a gépek elnémultak, amikor a testet letakarták, amikor a temetés megtörtént. Én álltam a sírnál, én fogadtam az üres szavakat, én éltem tovább valahogy.
De mégis… ott volt.
— Ki vagy te? kérdeztem rekedten, bár belül pontosan tudtam.
Halvány, szomorú mosoly jelent meg az arcán.
— Én. Megtaláltam az utat.
Megfogta a kezem. A bőre meleg volt. Nem jeges, nem szellemszerű, nem álomszerű — egyszerűen élő. Ez volt a legfélelmetesebb az egészben.
Beengedtem, ösztönösen. Amikor becsuktam az ajtót mögötte, hirtelen attól rettegtem, hogy ha bárki más meglátná, elvennék tőlem még egyszer.
A konyha fényében leült az asztalhoz. Pont úgy, mint régen, amikor rajzolt vagy mesét mesélt. De az arcán volt valami idegen. A szeme — a színe ugyanaz volt, de a mélysége… nem egy gyereké volt.
Leültem vele szemben.
— Hol voltál?
Vállat vont.
— Nem itt, mondta halkan. De tudtam, hogyan találjak vissza.
A szívem összeszorult. Nem mertem kérdezni tovább. Olyan volt, mintha egy kérdés túl sokat nyithatna ki egy kapun, amely jobb lenne zárva.
Megpróbáltam valami hétköznapit.
— Éhes vagy?
Kivettem joghurtot, kenyeret, almát. Letettem elé. Ő csak ránézett, majd lassan félretolta.
— Már nem úgy eszem, mondta.
A gyomrom megfeszült.
— Akkor mire van szükséged?
Felemelte a tekintetét. A szeme sötétebb volt, mint emlékeztem — tele titkokkal, amelyekhez nem szabadott volna hozzáférnie.
— Azért jöttem, hogy valamit elmondjak. De nem sírhatsz.
— Ezt nem tudom megígérni, suttogtam.
Bólintott, mintha ezt várta volna.
— Nem volt a te hibád.
Mintha valaki mellkason ütött volna.
Két évig éltem ezzel a gondolattal. Hogy későn vettem észre, hogy máshogy kellett volna, hogy megakadályozhattam volna. Saját magam legrosszabb bírója voltam.
— Honnan tudod? kérdeztem.
A mellkasára tette a kezét.
— Emlékszem. És ők is elmondták.
— Kik azok, hogy “ők”?
A bejárati ajtóra nézett.
— Akik az átjárókat őrzik.
A levegő megváltozott. Mintha a szoba kihűlt volna, bár minden ablak zárva volt.
— Most vissza kell mennem, mondta. Hamarosan jönnek értem.
— Nem! felpattantam. Nem mehetsz! Most jöttél vissza!
Gyengéden, finoman kihúzta a kezét az enyémből. Olyan tapintattal, amely szinte embertelen volt.
— Én sosem tűntem el teljesen, mondta. Te csak nem láthattál. Újra fogsz majd látni, amikor neked is menned kell.
— Menni? Hova?
— Az ajtókon át.
Ekkor erős, mély kopogás rázta meg a bejáratot. Nem gyerekhang. Nem vendég. Valami más. Valami végleges.
A fiam rám mosolygott. Szomorúan. Felnőtt módjára.
— Szeretlek, anya.
— Én is… mondtam, bár a hangom elhalt a könnyek között.
Kinyitotta az ajtót.
Kint nem volt folyosó, nem volt fény, nem volt szomszéd. Csak sűrű, élő sötétség, amely mintha lélegzett volna.
Belépett oda.
Az ajtó becsukódott.
A lakás elnémult.
Később a rendőrök azt mondták, semmilyen gyerek nem látszott a kamerákon. Nem találtak lábnyomokat, ujjlenyomatokat, semmit.
De ők nem hallották azt a három kopogást.
És nem hallották azt a hangot:
„Anya… én vagyok.”
Azóta minden csütörtök késő éjjel kint ülök a konyhában és figyelek.
Mert valahol, a még zárt ajtók mögött, a fiam jár.
És egy nap én is vele megyek.
Отправить ответ