Ruth a tükör előtt állt, de kerülte a tekintetemet. A levegőben valami feszült, nyugtalan csend vibrált.
— Anya — szólalt meg halkan —, te nem jössz el a szalagavatómra.
Először azt hittem, rosszul hallok, vagy csak ügyetlen tréfát próbál tenni. Elmosolyodtam, mert nem tudtam másképp reagálni.
— Dehogyisnem — válaszoltam. — Természetesen ott leszek, ez fontos nap.
Ekkor megfordult. A szeme vörös volt, ajka szorosan összezárva. Nem a lányomat láttam abban a pillanatban, hanem egy fiatal nőt, aki kész arra, hogy kimondja azt, amit már régóta hordoz magában.
— Nem, anya — mondta lassan. — Te nem leszel ott. És a bál után… elmegyek.
A szívem mintha egyetlen, fájdalmas dobbanással megállt volna.
— Elmégy? Miért? Hová? — kérdeztem, bár a hangom remegett.
Ruth mély levegőt vett, mintha minden szava súlyt cipelne.
— Mert Stephanie elmondta az igazat. Rólad. És rólam.
Mintha jéghideg huzat suhant volna végig a szobán. Közelebb léptem volna, de ő hátrébb húzódott.
— Milyen igazat? — kérdeztem.
Hosszú, nehéz csend következett.
— Hogy engem nem választottál — felelte végül. — Hogy nem akartál igazán… hanem egy ígéret miatt került rám a sor. Egy ígéret miatt, amit nem nekem, nem magadnak, hanem Istennek tettél.
Nem kiabált, még csak nem is vádolt. Éppen ez tette pusztítóvá. Leültem az ágy szélére, hogy ne rogyjak össze.
— Ez nem igaz — suttogtam. — Szeretlek. Mindig is szerettelek. Sosem voltál kötelesség.
Ruth azonban lassan megrázta a fejét.
— Lehet, hogy szerettél — mondta csendesen. — De soha nem úgy, mint Stephanie-t. Ő a te véred. A te vágyad. A győzelmed hosszú évek reményei, orvosi vizsgálatai és fájdalmai után. Én pedig… egy régi, titkos ígéret következménye vagyok. Egy feltétel teljesítése.
Nem kaptam levegőt. A kezem remegett.
— Honnan tudod ezt…? — kérdeztem szinte hangtalanul.
Ruth lehajtotta a fejét.
— Stephanie mondta el. Elmondta, hogy egykor könyörögtél Istennek, hogy adjon neked saját gyereket, és te cserébe „megváltasz” egy másikat. És hogy én lettem az a másik. Hogy engem azért fogadtál örökbe, hogy betartsd a fogadalmad — nem azért, mert engem akartál.
Szavai pontosak voltak és élesek. Nem volt bennük gyűlölet — csak csalódottság és szomorú logika.
— Nem akarok bizonyíték lenni. Sem adósság. Sem a hited mellékterméke — folytatta. — Azt akarom, hogy engem válasszanak. Hogy engem akarjanak.
Ezután kinyitotta a szekrényt, és elővett egy sötétkék bőröndöt. Nem kapkodott. Nyugodtan hajtogatta a ruhákat, mintha már hetek óta készülne erre a pillanatra.
Én tehetetlenül figyeltem.
— Ruth… kérlek… — próbáltam meg újra. — Nekem te vagy a lányom. Nem számít, hogyan kerültél hozzánk.
De nem válaszolt.
Ekkor halkan kinyílt Stephanie szobájának ajtaja. Ő is ott állt, megtámaszkodva az ajtófélfában. Az arca sápadt volt, a tekintete megtört. Nem látszott rajta diadal — csak félelem és bűntudat.
— Én nem így akartam… — szólalt meg Stephanie.
— De így lett — vágta rá Ruth, kemény hang nélkül, puszta tényként. — Azt akartad, hogy tudjam a helyemet.
A következő pillanatban Ruth becsukta a bőröndöt, felvette a kabátját, majd az asztalra tette az ezüst karkötőt, amit együtt választottunk a bálra.
— A papírjaimért később jövök vissza — mondta.
Aztán elment. Csendesen. Nem nézett vissza. Az ajtó halkan csukódott be mögötte.
A ház egyszerre lett óriási és üres. A csend olyan erős volt, hogy szinte zúgott.
Másnap reggel kimentem a postaládához. A reklámok és számlák között ott volt egy fehér boríték. Nem volt feladó. Csak a nevem kézzel ráírva.
Reszkető ujjal bontottam fel.
Belül egyetlen papírdarab volt. Nem volt rajta hosszú vallomás, sem vádaskodás. Három rövid mondat állt rajta — tisztán, ridegen, érzelmesen.
És akkor megértettem: egy szív nem a kiabástól törik össze, hanem attól a csöndes igazságtól, amit túl későn mond ki valaki, akit szeretünk.
Отправить ответ