Nem jött képeslap. Nem csörgött a telefon.
Nem volt üzenet, értesítés, sőt még egy tévedésből érkezett hívás sem.
Csak egy csendes reggel a kis szobámban, amely egy régi, évek óta bezárt vaskereskedés felett található. A tulajdonos olcsón adja a bérleti díjat — talán hálából, amiért tavaly télen megjavítottam a fűtését, amikor majdnem szétfagytunk mindketten.
A szobám egyszerű: egy ágy, egy vízforraló és egy ablak, amely az utcára néz.
Ez az ablak a kedvencem. Sokszor csak ott ülök és nézem a lassan guruló buszokat, mintha a saját időm is így haladna — lassan, de megállíthatatlanul.
Ma délelőtt lementem a sarki pékségbe.
A pult mögött egy fiatal lány állt. Kedvesen mosolygott, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem ismer fel, pedig hétről hétre ott veszem a féláron kínált kenyeret. Megjegyeztem neki, hogy ma születésnapom van.
Csak ennyit mondott: „Ó, boldog születésnapot!”, olyan hangon, mint amikor az ember automatikusan válaszol: „egészségedre!”.
Vettem egy apró vaníliás tortát, tetején fényes eperrel.
Megkértem, hogy írják rá:
„Boldog 97. születésnapot, L. úr!”
Kissé nevetségesnek éreztem kimondani, de ragaszkodtam hozzá.
Nem fordul elő minden nap, hogy valaki 97 éves lesz.
Miután visszaértem a szobába, a tortát egy régi faládára tettem, amely asztalként szolgál.
Gyújtottam egy gyertyát.
Leültem.
És vártam. Nem tudom, mire vagy kire.
A fiam, Eliot, évek óta nem hívott.
Az utolsó beszélgetésünk rosszul végződött — valami csúnyát mondtam a feleségéről, ő pedig letette a telefont.
Azóta sem cím, sem hívás, sem levél.
Csak egy hosszú, vastag csönd, ami lassan eltemet mindent.
Vágtam egy szeletet a tortából. Finom volt — könnyű, édes, friss. Néhány pillanatig kicsit fiatalabbnak éreztem magam.
Aztán elővettem az öreg, kinyitható telefonomat.
Készítettem egy képet a tortáról, és elküldtem arra a számra, amely még mindig „Eliot” néven szerepelt a készülékben.
Csak ennyit írtam mellé: „Én ünneplem magam.”
A telefon néma maradt.
Az ablakon át hallottam az utca zaját: embereket, autókat, nevetést — az élet folyt körülöttem, mintha én nem is tartoznék hozzá.
Aztán egyszer csak megremegett a telefonom.
Megnéztem az üzenetet.
„Ki maga?”
Sem név, sem megszólítás, sem hangulat — csak rideg távolság.
Visszaírtam:
„Az apád vagyok. Régen hívtál. Nagyon régen.”
Hosszú csend következett.
Közben láttam a tükörben a görnyedt hátú, sápadt öregembert, aki valami csodára vár, bár már nem hisz benne igazán.
Aztán jött a válasz:
„Az apám nyolc éve meghalt. Ne írjon többet.”
Nem hallottam semmi zajt, még a szívem dobbanását sem.
Nem a durvaság fájt, hanem az, amit a mondat jelentett: nyolc éve úgy él, hogy azt hiszi, halott vagyok.
Valaki ezt mondta neki.
Valaki bezárta mögöttem az ajtót — anélkül, hogy én tudtam volna.
És ha így nézzük: tényleg halott voltam számára.
Nem léteztem.
Lassan bepötyögtem:
„Elnézést. Azt hittem, még mindig az ő száma. Ha az apja élne, talán felköszöntené. Kívánok szép napot.”
Nem jött több üzenet. Ez végleges volt.
Elfújtam a gyertyát.
Vékony füstcsík szállt felfelé, majd eltűnt — mint minden kimondatlan szó, minden bocsánatkérés és minden elbukott kísérlet.
Visszaültem az ablakhoz.
Néztem, ahogy a járókelők rohannak a dolguk után, ahogy gyerekek kiabálnak, ahogy kutyák csaholnak a kapuk előtt.
Mind részei voltak egy világnak, amelyhez én már alig kötődtem.
Kopogtak.
Éles, határozott koppantás, amely nem illett bele a szobám csendjébe.
Ajtót nyitottam.
Egy vékony postás állt ott, nagy táskával.
„Ön L. úr?” — kérdezte.
Bólintottam.
Átnyújtott egy levelet. Valódit, papírból.
Nem digitális, nem automatikus, nem reklám.
Mire bármit kérdezhettem volna, már el is tűnt a lépcsőn.
Leültem az ágy szélére.
A boríték kissé megsárgult, a kézírás gondos és elegáns volt.
Felbontottam. Egyetlen lap volt benne.
„Ha még mindig élsz és olvasod ezt, tudd, hogy próbáltalak megtalálni. Azt mondták, meghaltál, de nem tudtam elhinni. Keresgéltem, kérdeztem, kutattam — sikertelenül. Ez az utolsó címem tőled. Ha eljut hozzád ez a levél, kérlek, válaszolj. Te vagy az apám, mindennek ellenére.
— E. L.”
Nem kaptam levegőt.
Ez nem hasonlított a telefon hideg üzenetére — ez élő volt, fájdalmas és igazi.
A lap sarkában ott volt a dátum.
Hét évvel ezelőtt íródott.
Hét évig járt kézről kézre, raktárakba, zsákokba, irodákba, polcokra…
És pont ma érkezett meg hozzám — azon a napon, amikor majdnem elhittem, hogy végleg eltűntem a világból.
Отправить ответ