A bőr alatt egy apró, gondosan összehajtogatott papírcsík rejtőzött, alig vettem észre.
Nem volt számla.
Nem volt címke.
Egy üzenet volt.
Fakó, kicsit elkenődött tintával írva: „Ha megtalálod, kérlek segíts! A nevem Lily.”
Teljesen ledermedtem.
A hároméves fiam, Stan értetlenül nézett rám, egyik cipője félig levéve, a zoknija összegyűrődve. Megpróbáltam nyugodt hangon szólni hozzá:
– Semmi baj, kincsem. Anya csak megnéz valamit.
De belül a szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. A másik cipőt is felkaptam, és óvatosan felszakítottam a talpbetétet. Ezúttal egy vastagabb, összehajtott papírdarabot találtam benne. Kinyitottam. Négy külön kis cetli volt benne, kapkodó, reszkető kézírással.
„Nem mehetek ki.”
„Nem játszhatok.”
„Kérlek találj meg.”
És a negyedik, mintha sírástól kenődött volna el:
„Kérlek találd meg az anyukámat.”
A torkom kiszáradt. Ezek nem egyszerű cipők voltak. Nem olcsó lelet a bolhapiacról.
Ezek egy gyerek segélykiáltásai voltak.
Felmerült bennem, hogy felhívom a rendőrséget. Aztán körbenéztem a kopott lakásban, hallottam, ahogy beteg édesanyám köhög a másik szobában, és éreztem a pénzszorítást a zsebemben. Láttam magam előtt, ahogy a hatóság legyint: „Csak tréfa”, „Bizonyíték kell”, „Majd iktatjuk”. Közben pedig egy gyerek valahol tovább sír.
Nem tudtam tétlen maradni.
Tovább vizsgáltam a cipőt. Ujjaimmal végigtapogattam a belső varratokat, a sarkat, az orrát. Hirtelen kemény fémes dudort éreztem a sarok alatt. Fogtam egy kést, felpattintottam a réteget, és a tárgy finoman csörrenve az asztalra esett.
Egy apró ezüst medál, kulcs formában.
Nem játék kulcs volt.
A fémbe belegravírozva: 717.
– Ez mi? – kérdezte Stan csöndesen.
– Kulcs – feleltem rekedten.
– Hova?
– Még nem tudom.
Aznap éjjel, miután elaltattam Stant és segítettem anyámnak bevenni a gyógyszereit, az asztalhoz ültem. Előttem a kulcs, mellettem a papírdarabok. A szám 717 lüktetett a fejemben. Lehet cím, lehet szoba, lehet postaláda, lehet bármi.
Alig aludtam.
Másnap elvittem Stant az óvodába, aztán a kabátzsebembe rejtett üzenetekkel visszamentem a bolhapiacra. A nő, akitől vettem a cipőt, ismét ott árult. Mikor meglátott, mosolya lehervadt az arcomat látva.
– Mi történt? – kérdezte.
Letettem elé a cipőt és a papírokat.
– Kérem… hol szerezte ezt?
Az arca elsápadt. Leült, mintha elgyengült volna a lába.
– Egy férfi hozta ide múlt hónapban – kezdte halkan. – Nagy kartondoboznyi gyerekruhát adott le. Azt mondta, „nem kell már”. Kért, hogy gyorsan intézzük… pénzt sem nagyon érdekelt. Tíz dollárt hagyott nálam és elment. Név nélkül.
– Hogy nézett ki? – vágtam közbe.
– Kapucnis pulcsi… sapka… nem sokat láttam. Nem beszélt. Sietett.
– Megvan még a doboz? – kérdeztem.
Bólintott.
– A furgonban.
A furgon csomagtartójában poros kartondoboz volt, barna ragasztószalaggal leragasztva. Ráírva: 3–4 Y. Pont Stan mérete.
Kinyitottam. Belül pizsamák, pulóverek, apró szoknyák. Mind szinte újszerű, mégsem volt rajtuk „otthon” szaga. Aztán egy apró rózsaszín kardigán került a kezembe, a címkén gondosan felvarrva egy név:
„LILY”
Kiesett a kezemből.
A nő remegő hangon szólalt meg:
– Rossz érzésem volt tőle. Mintha ezeknek a ruháknak nem bolhapiacon kéne lennie… hanem valahol máshol hiányozniuk.
Hazavittem az egészet, nem törődve semmivel. A lakásban mindent kiterítettem a padlóra. A ruhák fertőtlenítőszagúak voltak, hidegek, személytelenek. A kardigán zsebében tapintottam valamit. Egy újabb cédula.
„717 HWY. Hátsó fészer. Kérlek.”
Nem volt városnév. Nem volt állam. Csak ennyi.
Megnyitottam a laptopot, beírtam: „717 HWY”. Sok találat jött fel Amerikában. De az egyik megakadt a szememen:
Отправить ответ