Már késő este volt, éppen teát akartam főzni, amikor hirtelen valaki megzörgette a bejárati ajtót. Kinyitottam, és ott álltak a szomszédaink: külföldiek, akikkel alig beszélünk. Mindig udvariasak, mosolygósak, de egyfajta távolsággal – ugyanúgy, ahogy mi is velük. Nem járunk át egymáshoz, nem beszélgetünk a folyosón, legfeljebb annyit mondunk egymásnak: „Jó napot!” amikor találkozunk a liftben.
Ezúttal azonban a kezükben egy műanyag szatyor volt. Erős akcentussal és nagy igyekezettel azt mondták:
— Jó étvágyat!
Átnyújtották a szatyrot, majd széles mosollyal visszamentek a lakásukba, mintha valami különleges ajándékot adtak volna át.
Én ott maradtam egy pillanatig némán, aztán becsuktam az ajtót és a konyhába mentem. Amikor belenéztem a szatyorba, megdermedtem. Bent furcsa, sötét, kemény, tojás alakú tárgyak voltak. Hidegek voltak, szinte jéghidegek, és nem áradt belőlük semmilyen szag. Nem hasonlítottak semmilyen ételre, amit valaha láttam.
Úgy néztem rájuk, mintha régészeti leletek lennének. A fejemben cikáztak a gondolatok: „Ez tényleg ehető? Vagy ez valami részükről vett poén? Vagy egy fontos hagyomány, amit egyszerűen nem értek?” Kidobni kínos lett volna – mégis mi lesz, ha holnap rákérdeznek? Betenni a hűtőbe meg ijesztő volt, hátha megromlik, vagy rossz szagot áraszt.
Végül leültem a számítógép elé, és keresni kezdtem. Képekkel, kulcsszavakkal, találgatásokkal. Körülbelül fél óra múlva rábukkantam egy fotóra. A rajta látható dolog pontosan ugyanolyan volt, mint ami nálam az asztalon feküdt.
Abban a pillanatban összeszorult a torkom.
A szomszédok által hozott meglepetés neve száznapos tojás, vagy százéves tojás volt. Egy bizonyos ázsiai országban különleges csemegének számít. A tojásokat agyag, hamu, só, mész és rizshéj keverékében érlelik hetekig vagy akár hónapokig. Ennek hatására a tojásfehérje sötét, majdnem fekete kocsonyává válik, míg a sárgája zöldes, krémes masszává alakul, erős, csípős, ammóniás illattal.
Úgy éreztem, mintha nem gasztronómiai leírást olvasnék, hanem valami kémiai kísérletet. De közben tudtam, hogy a szomszédok ezt jószándékkal adták.
Még nem döntöttem el, mit kezdjek az egész helyzettel, amikor ismét kopogtattak. Szinte összerezzentem. Kinyitottam az ajtót: megint ők álltak ott, ezúttal kis üvegcsékkel, friss zöldfűszerekkel és egy illatos mártással. Lelkesen magyarázták:
— Együtt kell enni! Nagyon finom! Ünnep van ma!
Csak annyit tudtam hebegni, hogy „köszönöm”. A konyhába visszatérve azt éreztem, beléptem egy másik kultúrába – fordítás, magyarázat, felkészülés nélkül. Semmi gúny, semmi rosszindulat, csak tiszta kedvesség.
Leültem az asztalhoz, és sokáig csak néztem a tojásokat. Szégyelltem, hogy félek megkóstolni. Szégyelltem azt is, hogy esetleg udvariatlanságot követek el. A szomszéd lakás felől nevetés és vidám beszélgetés hallatszott – ők ünnepeltek, és valahogy úgy tűnt, engem is meghívtak, még ha csak jelképesen is.
Végül úgy döntöttem: meg kell próbálnom.
Fogtam egy tojást, gyengéden megütöttem. A héja könnyedén repedt szét, és feltárult a belső tartalom. A fehérje szinte fekete, átlátszó zselé volt, mintha féldrágakővé szilárdult volna. A sárgája zöldes, sűrű, kenhető masszaként simult a kés alá, és csípős, kémiai jellegű illatot árasztott – szokatlant, de nem teljesen taszítót.
A testem tiltakozott. Az ösztöneim azt ordították: „Nem!” De az udvariasság, a kíváncsiság és az empátia azt válaszolta: „Legalább egy falat!”
Vékony szeletet vágtam, a szomszédok által hozott mártással együtt a tányérra tettem, majd nagy levegőt vettem és megkóstoltam.
Az élmény leírhatatlan volt. Nem volt sem sós, sem édes, sem savanyú. Inkább fémes, ásványos, gyógyszeres, erős utóízzel, amely átmelegítette a torkot. Nem tudtam azt mondani, hogy finom – de azt sem, hogy ehetetlen. Egyszerűen más volt, teljesen más, mint amit ételként ismerek.
Miután lenyeltem, letettem a villát, és elképzeltem a holnapi találkozást a folyosón:
— Ízlett?
Mit fogok felelni?
Mielőtt választ találtam volna a fejemben, újra csengett a csengő.
A szomszédok álltak ott, egy üveg átlátszó pálinkaféleséggel, boldogan és kíváncsian:
— Kóstolta? Ha szeretné, hozunk még! Megmutatjuk, hogyan kell enni!
Ott álltam, egyszerre nevetve, megdöbbenve és zavarban. És akkor megértettem: a legfurcsább ezen az estén nem a száznapos tojás volt, és nem az íze.
A legfurcsább az volt, ahogy két kultúra találkozott a konyhám ajtajában, minden magyarázat nélkül.
Отправить ответ