„A Miller asszonyért jöttünk.”
Carla arca azonnal elsápadt. Apám halála óta még soha nem láttam rajta igazi félelmet — mindig hideg, kemény és fölényes volt. Most azonban megremegett a keze, miközben letette a kávéscsészét a konyhapultra.
„Miről van szó?” kérdezte élesen. Ugyanazzal a megvető hanggal, amellyel mindig engem kezelt, mintha csak egy nehezen kezelhető kutyakölyök lennék.
A rendőr egy pillanatig sem habozott.
„Bejelentést kaptunk egy kiskorú személyes tárgyainak szándékos megsemmisítése miatt, amit szóbeli bántalmazás és érzelmi zaklatás kísért. Kérem, tartson velünk a kihallgatásra.”
Carla elképedve nézett rám.
„Te hívtad rájuk a rendőröket?” sziszegte.
Még válaszolni sem tudtam, amikor egy hang szólt az ajtóból:
„Nem. Én hívtam őket.”
A szomszédom volt — Kovácsné, az idős özvegy, aki az utca túloldalán lakott. Mindig csendes volt, kertészkedett, virágot locsolt, vasárnap pedig templomba ment. Alig beszéltünk valaha. Most azonban egyenes háttal állt, éles tekintettel.
„Mindent hallottam” — mondta szigorúan. „Ez a lány gyászol, maga pedig úgy bánik vele, mintha semmit nem érne. Amikor megláttam a rendőrautót, intettem nekik, hogy álljanak meg.”
Carla idegesen felnevetett — üres, erőltetett, kínos nevetés volt.
„Most komolyan letartóztatnak egy darab rongy miatt? Nevetséges!”
A másik rendőr előrelépett.
„Több panasz is érkezett a férje halála óta, amelyek az ön viselkedésére vonatkoznak. Kérem, jöjjön velünk.”
Carla ajka megremegett, mintha tiltakozni akarna, de a rendőrök már karon fogták és vezették. Ahogy elhaladt mellettem, még odavetette nekem halkan:
„Azt hiszed, ettől bármi megváltozik? Nélküle semmi vagy. Nélküle is az voltál.”
A rendőrautó ajtaja becsapódott, a villogó kék és piros fény pedig bevilágította az egész házat — a falakat, a lépcsőket és a padlón szétszaggatott nyakkendődarabokat.
A rendőrök jegyzőkönyvet készítettek, lefényképezték a bizonyítékokat, és elmentek. Kovácsné a vállamra tette a kezét, csendesen, minden fölösleges frázis nélkül.
„Ma este nálam alszol” — mondta.
A torkom összeszorult, de csak bólintottam. Nem volt erőm vitatkozni.
Aznap este az ő nappalijában aludtam. A szoba tele volt régi fényképekkel, könyvekkel és puha pokrócokkal. Teát készített, és hagyta, hogy beszéljek. Meséltem apám haláláról, a temetésről, arról, hogy Carla két héten belül kidobta az összes holmiját, és hogy én kimentettem a nyakkendőket a szemeteszsákból. Arról is meséltem, hogyan varrtam belőlük szoknyát, hogy méltóképpen emlékezzek rá.
Kovácsné csak hallgatott, végig, egyetlen közbevágás nélkül.
A végén csak ennyit mondott:
„Az apád szeretett téged. Egy igazán jó apa soha nem akarná, hogy a lánya ilyen fájdalmak között éljen.”
Ekkor eltörtem. Sírtam, rázkódtam, kapaszkodtam a kardigánjába, mint egy gyerek.
Másnap megjelent egy gyámügyi dolgozó is. Carla még mindig őrizetben volt, és kiderült, hogy az ügy sokkal komolyabb, mint gondoltam. A szomszédok többször hallották a veszekedéseket. A tanáraim észrevették, hogy megváltoztam. És amikor az apám még élt, mintha mindent próbált volna eltakarni, elsimítani, hogy a külvilág ne lásson semmit.
De most már nem volt ott, hogy védjen, és az igazság napvilágra került.
Ideiglenesen Kovácsnéhoz helyeztek. Aznap éjjel először aludtam nyugodtan hosszú hónapok után.
De a nyakkendők története még nem ért véget.
A rendőrök visszaadták a széttépett darabokat. Kicsi, szabálytalan, foszló textilfoszlányok voltak — csíkosak, pöttyösek, kékek, bordók. Mindegyikhez egy emlék kötődött.
Megmostam őket kézzel. Óvatosan, hideg vízben. Némelyik eresztette a színét, némelyik tovább foszlott. Aztán megszárítottam, kisimítottam és egy nagy asztalra terítettem.
A szoknya már menthetetlen volt. De eszembe jutott valami más.
Fogtam egy fekete alapanyagot, és patchwork technikával rávarrtam az összes darabot — rendezetlenül, össze nem illő mintákkal, ferde vonalakkal.
Nem volt tökéletes. De a gyász sem az.
A szalagavató estéjén egy egyszerű fekete ruhát vettem fel, és a vállamra terítettem az elkészült, hosszú, különös „emlék-köpenyt”.
„Apámat ez boldoggá tenné” — suttogtam.
Amikor beléptem a terembe, csend lett. Nem azért, mert szép voltam, vagy népszerű. Hanem mert az emberek megérezték a történetet, amit viseltem.
Néhányan kérdeztek. Mások némán átöleltek. Volt, aki csak könnyes szemmel nézett.
Egy tanárnő félrevitt és azt mondta:
„Amit tettél… ahhoz olyan bátorság kell, amivel még sok felnőtt sem rendelkezik.”
A bál végén kiálltam a friss levegőre. A köpeny lágyan meglibbent a szélben, a nyakkendődarabok pedig halkan zizegtek.
Ekkor meghallottam egy hangot a hátam mögött:
„Büszke lenne rád.”
Megfordultam. Kovácsné állt ott, mosolyogva.
Nem mondta ki apám nevét. Nem kellett.
Carla azt hitte, tönkreteheti az utolsó dolgot, amely összekötött apámmal.
Отправить ответ