Abban a pillanatban, amikor az utolsó lélegzete elhagyta a mellkasát, úgy éreztem, mintha a saját életem is megállt volna. A gyász után az egészségi állapotom is romlani kezdett. Gyenge lettem, bizonytalan, és az orvosok szerint már nem volt biztonságos egyedül élnem. Rehabilitációra, gyógyszerekre, mindennapi segítségre volt szükségem – és valakire, aki figyel rám.
A fiam, Márk, és a felesége, Laura akkor azt mondták: költözzek hozzájuk. Azt hittem, ez szeretetből fakad. Eladtam a házamat, mert túl nagy és túl megterhelő volt egy beteg asszonynak. Az eladásból származó pénz nagy részét Márknak és Laurának adtam, mivel éppen felújították az otthonukat, hogy nekem is legyen külön helyem. Nem gondoltam kétszer – családért tettem, közös jövőért.
Évekig segítettem a háztartásban. Főztem, mostam, takarítottam, bevásároltam, a gyerekekkel voltam – iskolába vittem őket, segítettem a leckékkel, felügyeltem, amikor betegek voltak, és elláttam őket, amíg Laura dolgozott. Soha nem panaszkodtam, soha nem vártam hálát.
Laura azonban rideg maradt. Hideg pillantások, rövid szavak, feszült csendek. Mintha a puszta jelenlétem zavarta volna. Nem kiabált velem sosem, de éreztette, hogy nem vagyok kívánatos.
Aztán egy tragikus reggelen minden darabokra hullott. Márk egy közlekedési balesetben életét vesztette. A telefonhívás, a hivatalos papírok, a kórház szürke folyosói – minden ködbe veszett. Csak a fájdalom maradt bennem, amely túl mély volt ahhoz, hogy sírni tudjak.
A temetés után nem sokkal Laura odajött hozzám a nappaliban, és olyan hangon szólalt meg, amelyben sem együttérzés, sem tisztelet nem volt:
– Ilona, nem akarom, hogy tovább itt élj. Ez az én házam, és szükségem van a saját terembe.
Megdermedtem. Alig tudtam megszólalni.
– De… hova mehetnék? Már nincs házam, és egyedül nem tudok élni – kérleltem halkan. – Kérlek, legalább egy kis időt adj…
Laura vállat vont.
– Nem érdekel. Márk akarta, hogy itt legyél. Én soha nem akartalak ide.
Jogilag a ház teljesen az övé volt. Nekem nem volt sem tulajdonom, sem megtakarításom, sem fiam. Másnap reggel minden holmimat – még Márk bekeretezett fényképét is – a bejárati ajtó elé rakva találtam.
Csendben elmentem. Nem volt hangos jelenet, nem voltak tanúk. Csak az a fajta csend, amelyben az ember úgy érzi, hogy már nem tartozik sehova.
Végül egy hajléktalanszállón kötöttem ki. Egy szűk ágy, fémkeret, durva takaró, idegen arcok, akik saját tragédiáikat cipelték. Napok teltek el némán, lassan, mozdulatlanul. Mintha az idő is elhagyott volna.
Egy délután azonban egy magas férfi lépett be, és a nevemet kérdezte. Felém jött lassan, mintha attól tartana, hogy összetörök.
– András vagyok – mondta halkan. – Együtt dolgoztam a fiával.
Nem ismertem fel, de volt valami ismerős az arcában. Ezután elővett egy fehér borítékot, amelyen a nevem állt.
– Márk megkért, hogy adjam ezt át önnek, ha valami történne vele.
Kibontottam a borítékot. Egy kulcs csörrent ki belőle. Aztán egy levél, Márk kézírásával:
„Anya, ha ezt olvasod, akkor már nem tudom neked személyesen elmondani. Tudom, mennyit áldoztál, amióta apu meghalt. Tudom, hogy eladtad a házadat, hogy segíts nekünk. Féltem, hogy Laura nem fog vigyázni rád, ha valami rossz történik. Vettem egy kis házat, és a nevedre írattam. Laura nem tud róla. András tudja, hol van. Kérlek, menj el oda, és ne kételkedj: megérdemled, hogy legyen helyed. Szeretlek. – Márk.”
A papír elmosódott a könnyeimtől. András megkérdezte, elmegyek-e vele megnézni a házat.
Отправить ответ