Nem volt különleges, nem volt drága – egyszerűen csak szerettem volna pár szendvicset készíteni. Amikor hazaértem, levágtam néhány szeletet, megettem őket, aztán a maradékot betettem a hűtőbe. Semmi szokatlant nem tapasztaltam: a színe, az illata, az íze teljesen rendben volt. Eszembe sem jutott, hogy másnapra valami bizarr történet kezdete vár rám.
Másnap reggel elővettem a szalámit, odatettem a vágódeszkára, és elkezdtem szeletelni. Már az első vágásnál furcsa ellenállást éreztem. Azt hittem, túl hideg még, és csak a kés akad meg a keményebb részekben. Levágtam egy vastagabb szeletet, de a kés hirtelen teljesen megállt, mintha valami kemény tárgyba ütközött volna. Közelebb hajoltam, és mintha valami fényes dolog villant volna a szalámi belsejében.
A kés hegyével óvatosan elkezdtem kikaparni a beleágyazott tárgyat. Amikor kikerült a rózsaszín húsból, egyszerre undor fogott el: egy apró USB pendrive került elő. Fémes, zsíros, a szalámi darabkáival összetapadva. Néhány másodpercig csak bámultam, és azon gondolkodtam, hogy tegnap ebből már ettem. Hogyan kerülhet egy ilyen eszköz egy gyárilag vákuumcsomagolt termék belsejébe?
A kíváncsiság azonban erősebb volt, mint az undor. Letisztítottam papírtörlővel, majd bedugtam a laptopom USB portjába. Az operációs rendszer azonnal felismerte, és három fájlt mutatott: két tömörített mappát és egy szöveges dokumentumot. Nem voltak személyes képek, zenék vagy iskolai anyagok, semmi ilyesmi – csak ez a három fájl.
Megnyitottam a szövegfájlt. Egyetlen mondat állt benne:
„Ha ezt olvassa, a forgalmazási lánc megszakadt. Kövesse az archívumban található utasításokat.”
Megdermedtem. A mondat stílusa nem volt hétköznapi. Tárgyilagos, technikai, teljesen személytelen hangvételű. Nem tűnt viccnek, félreértésnek vagy hibának, inkább valamilyen belső kommunikáció részének. De ki ír ilyen szöveget? És kinek szánták?
Kibontottam az első tömörített mappát. Több tucat fényképet találtam benne. Húsfeldolgozó üzemekre emlékeztető helyiségek, futószalagok, acélkonténerek, raktári polcokon sorakozó dobozok, címkék és vonalkódok. Néhány fényképen dolgozókat is lehetett látni fehér köpenyben és hajhálóban. Ám volt egy hátborzongató részlet: minden arcon fekete csík húzódott keresztül a szemek felett, mintha valaki direkt kitakarta volna a személyazonosságukat.
A második mappában rövid videók voltak. Némelyik néma volt, másokon hallatszott a gépek monoton zúgása. Látszott egy futószalag, amely húskockákat szállított; egy közelkép egy húskeverékről, amelynek oldalán szürkés folt húzódott; majd egy felvétel, ahol egy egér szökdécselt a fal mellett, mintha ez teljesen megszokott lenne az üzemben. Az egyik videó hirtelen megszakadt egy csattanással, mintha valaki ráütött volna a kamerára vagy elvette volna az eszközt attól, aki filmezett.
Ekkor már nem csupán undort éreztem, hanem valami egészen másfajta feszültséget: mintha valamilyen titkos információ birtokába jutottam volna. Ezek a fájlok nem szórakoztatásra készültek, és nem is tűntek véletlenszerű felvételeknek. Sokkal inkább bizonyítéknak, dokumentációnak vagy talán zsarolási anyagnak. Felmerült a kérdés: miért kerültek egy pendrive-ra elrejtve, majd egy szalámi közepébe?
Ismét elolvastam a szöveges fájl mondatát. „A forgalmazási lánc megszakadt.” Ez azt sugallta, hogy valaki várta ezt az adathordozót, és annak valahova más helyre kellett volna jutnia. Talán egy ellenőrnek, újságírónak vagy bennfentes személynek. Ehelyett én, egy teljesen hétköznapi vásárló, találtam meg.
Felhívtam az üzletet, ahol vettem a szalámit. Azt mondták, hogy a gyártóval kell beszélnem. Felhívtam a gyártó ügyfélszolgálatát is, de ott egy automata fogadott, hosszú menürendszerrel. Természetesen nem volt olyan opció, hogy „USB kulcsot találtam az önök termékében”. Végül azt javasolták, hogy töltsek ki egy panaszbejelentő űrlapot.
Отправить ответ