Nem volt idegen. Nem volt munkatársa a feleségemnek. Daniel volt az. Egy név, amelyről azt hittem, örökre a múltban maradt, mégis újra belépett az életembe — a legrosszabb pillanatban.
Daniel. Az a férfi, akivel Sophia előttem együtt volt.
Ott állt az óvoda kapujánál. Lizzy a kezét fogta, izgatottan mesélt neki valamit. Daniel lehajolt hozzá, figyelmesen hallgatta, majd felnevetett. A mozdulatai túl természetesek voltak. Amikor Lizzy megbotlott, azonnal felkapta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Összeszorult a gyomrom.
Az autóban maradtam. Nem voltam képes kiszállni. Csak néztem őket, ahogy elindulnak Sophia munkahelye felé. Daniel felhúzta Lizzy kapucniját, amikor feltámadt a szél. A kislány nevetett. Ez a nevetés úgy hasított belém, mint egy kés.
Ez nem véletlen volt.
És nem tegnap kezdődött.
Aznap este korábban értem haza. Lizzy már aludt. A konyhában sötét volt, csak az óra ketyegése hallatszott. Amikor Sophia belépett, megtorpant.
– Miért ülsz itt sötétben? – kérdezte.
– Mert beszélnünk kell – feleltem halkan.
Azonnal megértette. Leült velem szemben, a kabátját sem vette le.
– Ma láttam, ki ment Lizzyért – mondtam nyugodtan. – És hallottam, hogyan szólítja. Új apu.
Sophia elsápadt. Hallgatott.
– Daniel, ugye? – tettem hozzá.
Lesütötte a szemét.
– Nem akartam, hogy így derüljön ki – suttogta.
– Akkor hogyan? – csattantam fel. – Hogyan akartad megmagyarázni, hogy a lányom egy másik férfival tölti az idejét, aki azt kéri tőle, hogy apának hívja?
Elsírta magát.
– Te mindig dolgoztál. Fáradt voltál. Egyedül maradtam. Daniel segített… csak segített.
– Addig segített, amíg Lizzy már nem tudja, ki az igazi apja? – kérdeztem megtörten.
Nem válaszolt.
A következő napok feszültséggel teltek. Lizzy megérezte, hogy valami nincs rendben. Egy este odabújt hozzám, és halkan megkérdezte:
– Apa… haragszol, mert szeretem az új aput is?
Letérdeltem elé, és alig tudtam visszatartani a könnyeimet.
– Én vagyok az apukád – mondtam határozottan. – És mindig itt leszek.
Komolyan nézett rám, túl komolyan egy ilyen kicsi gyerekhez.
– Akkor kérlek… ne menj el.
Abban a pillanatban értettem meg, hogy ez nem csak a házasságunkról szól.
Nem csak az árulásról.
Hanem arról, hogy valaki más lassan átvette a helyemet a lányom életében — és én csak akkor vettem észre, amikor már elviselhetetlenül fájt.
És a legnehezebb döntés még csak ezután következett.
Отправить ответ