egyenruhában, és olyan komoly tekintettel nézett rám, hogy azonnal összeszorult a gyomrom. Az első gondolatom az volt: történt valami baj. A második: Jax.
— Ön Mrs. Collins? — kérdezte nyugodtan.
— Igen… — feleltem óvatosan.
— Bejöhetek egy pillanatra?
Szó nélkül félreálltam. A szívem olyan erősen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.
Jax kilépett a szobájából. Gyűrött fekete póló volt rajta, a haja lazán összefogva, az arcpiercingjei megcsillantak a fényben. Egyenesen a rendőr szemébe nézett. Nem volt benne kihívás. Nem volt benne félelem. Csak nyugalom.
— Te találtad meg tegnap éjjel az újszülöttet? — kérdezte a rendőr.
— Igen, uram — válaszolta Jax. — Én voltam.
Visszatartottam a lélegzetem.
A rendőr bólintott, majd kinyitott egy mappát.
— Szeretnénk feltenni néhány kérdést. De előtte… — megállt, rám és a fiamra nézett. — El kell mondanom: köszönöm.
Meglepődve néztem rá.
— Tessék?
— A csecsemő kritikus állapotban volt. Súlyos kihűlés. Az orvosok szerint, ha nem találják meg időben, nem élte volna túl. — A hangja halkabb lett. — A fia pontosan azt tette, amit kellett. Minden mozdulata számított.
Elgyengültek a lábaim.
Jax megvonta a vállát.
— Nem hagyhattam ott — mondta halkan. — Sírt… alig hallhatóan. Először azt hittem, egy kiscica.
A rendőr becsukta a mappát.
— Az ilyen döntések életeket mentenek — mondta. — Az anya felkutatása még folyamatban van, a helyzet bonyolult. De egy dolog biztos: a fia hős.
Ez a szó — hős — ott maradt a levegőben. Jaxre néztem, és úgy éreztem, most látom őt igazán először. Nem azért, mert megváltozott. Hanem mert végre megértettem, ki is ő valójában.
Miután a rendőr elment, sírva fakadtam. Nem csendesen, nem visszafogottan. Jax mellettem állt, ügyetlenül a vállamra tette a kezét.
— Anya… most már minden rendben van — motyogta.
— Nem — feleltem a könnyeimen át. — Ez sokkal több annál.
Aznap az iskolában is történt valami váratlan. Felhívott az osztályfőnöke. Már készültem a megszokott mondatokra: „A fia megint…”, „A fia problémát okozott…”.
De most más volt a hangja.
— Csak azért telefonálok, hogy tudja — mondta —, ma az iskolai gyűlésen megemlítették a fiát. A diákok megtapsolták. Még azok is, akik korábban kinevették.
Letettem a telefont, és hosszú ideig csak ültem csendben.
Néhány nappal később rövid hír jelent meg a helyi sajtóban. Név nélkül. Csak ennyi: „Egy tinédzser megmentett egy hidegben hagyott újszülöttet.” A kommentekben olyan szavak szerepeltek, mint „tisztelet”, „emberség”, „van még remény”.
Jax úgy tett, mintha nem érdekelné. De én láttam a változást. Nem lett beképzeltebb. Nem lett hangosabb. Csak… magabiztosabb lett.
Egy este megkérdeztem tőle:
— Féltél akkor?
Sokáig hallgatott, majd így szólt:
— Igen. Nagyon. De arra gondoltam, ha elmegyek, ezzel a félelemmel kellene együtt élnem egész életemben.
Ma az a kisbaba él. Biztonságban van, gondoskodnak róla. És én gyakran gondolok rá. Arra a gyerekre, aki azért lélegzik, mert az én „hangos”, „furcsa”, „punk” fiam nem fordította el a fejét.
És valahányszor valaki Jaxet a külseje alapján ítéli meg, legszívesebben ezt mondanám:
Отправить ответ