Az ágy mellett álló monitor hirtelen felgyorsult, mintha elárulná mindazt a félelmet, amit próbáltam elrejteni. Az orvos követte a tekintetemet az ajtó felé, majd lassan bólintott. Nem kérdezett semmit. Már tudta.
„Nincs egyedül ebben a szobában” – mondta halkan, mégis határozottan. „És nem lesz egyedül azután sem.”
A takaró alatt görcsösen szorítottam a telefont. Az üveg megrepedt – akkor tört el, amikor kicsúszott a kezemből a konyha padlójára. Azon az estén. Amikor a kezei a torkom köré fonódtak. Amikor a világ elsötétült, és először értettem meg igazán: ezúttal nem fog megállni.
„Én… nem tudom” – suttogtam rekedten. A saját hangom idegennek tűnt. „Ha kimondom… akkor ő…”
„Nem fogja bántani” – vágott közbe az orvos, most már keményebben. „Amint kimondja, minden felgyorsul. Gyorsabban, mint ahogy ő reagálni tudna.”
Valamit feljegyzett a táblagépén. Éreztem, ahogy a gyógyszerek lassan csillapítják a testemet. A pulzusom enyhült. Az elmém azonban visszafutott az emlékekben.
Az első ütés nem ököllel történt. Szavakkal. Azt mondta, haszontalan vagyok. Kinevetett, amikor sírtam. Aztán jöttek a bocsánatkérések, a virágok, az ígéretek. És én hittem neki. Mert hinni kevésbé fájt, mint szembenézni az igazsággal.
Az ajtó kilincse megrezdült.
„Jól van?” – hallatszott kintről az aggódó hangja. „Csak látni szeretném.”
Az orvos nem válaszolt. Helyette rám nézett.
„Egy egyszerű kérdést teszek fel” – mondta csendesen. „Igen vagy nem. Bármit válaszol, én rögzítem azt, amit látok. És az már önmagában is beszél.”
Közelebb hajolt.
„Bántotta önt valaki?”
A szoba hirtelen összeszűkült. Újra éreztem az ujjait, a nyomást, a tehetetlenséget. Azt az érzést, hogy az életem számára abban a pillanatban semmit sem ért.
Az ajkam remegett.
Eszembe jutott a hangfelvétel a telefonon. Nem akartam meghallgatni. Csak elterelni akartam a figyelmemet, miközben a másik szobában próbálta eljátszani az aggódó férjet. Aztán meghallottam.
„Eszméletlen” – mondta ingerülten. „Talán túl messzire mentem. Ha kérdezik, leesett a lépcsőn. Mint mindig.”
Az igazság. Rögzítve. Letagadhatatlanul.
„Igen” – suttogtam.
Alig volt hallható. De elég volt.
Az orvos bólintott. „Köszönöm, hogy elmondta.”
Kinyitotta az ajtót.
„Biztonsági szolgálat!” – szólt határozottan. „Rendőrséget kérek ide azonnal.”
A férjem arca elsápadt.
„Mi ez az egész?!” – kiabálta, és előrelépett, de két őr azonnal megállította. „A férje vagyok!”
„És most már nincs itt keresnivalója” – felelte az orvos nyugodtan. „Vagy saját lábán távozik, vagy kikísérik.”
„Ez őrület!” – ordította, és rám nézett. A maszk végleg lehullott. „Mondd meg nekik! Mondd, hogy leestél!”
A szívem vadul vert, de bennem valami eltört. Talán a gyógyszerek hatása volt. Talán a kimerültség. Vagy az a felismerés, hogy már nincs visszaút.
Elővettem a telefont.
„Nem kell” – mondtam remegve. „Te már elmondtad.”
Megnyomtam a lejátszást.
A saját hangja töltötte be a szobát. Hideg. Érzéketlen. Leleplező.
Az utána következő csend elviselhetetlen volt.
Kiabálni kezdett, hogy hazugság, hogy ő az áldozat, hogy én őrült vagyok. Az őrök elvitték. A hangja lassan eltűnt a folyosón.
Megkönnyebbülést vártam. Győzelmet.
Ehelyett ürességet éreztem. Mint egy ház a tűz után – még áll, de belül minden hamuvá vált.
„A helyes dolgot tette” – mondta az orvos halkan. „Most már nem lesz egyedül.”
A könnyeim ekkor törtek elő. Nem látványosan. Mélyről. Minden zokogás fájt. Ő nem szólt semmit. Csak maradt.
Később jött a rendőrség. Egy szociális munkás. Biztonságos helyekről beszéltek, védelemről, egy új életről, amit soha nem terveztem.
Amikor felkelt a nap, megértettem valamit, ami egyszerre volt ijesztő és felszabadító.
Hosszú évek után először féltem.
És ő már nem volt ott, hogy ezért megbüntessen.
A háború elkezdődött.
De ezúttal nem egyedül kellett megvívnom.
Отправить ответ