Egy régi pulóverbe burkolózott, mintha állandóan fázna. A haját hanyagul összefogta, mintha már nem lenne ereje törődni vele.
Néhány másodpercig némán nézték egymást.
— Te… — suttogta végül a nő. — Borisz?..
A férfi kezéből majdnem kiesett a virágcsokor.
— Éva?.. Te vagy az?..
Máté értetlenül nézett hol az anyjára, hol Boriszra.
— Anya… ti ismeritek egymást?..
Éva lassan felült az ágyon.
— Régen… nagyon régen… — mondta halkan. — Egy másik életben.
Borisz leült a székre, mert érezte, hogy remeg a lába.
Tíz év telt el.
Tíz év azóta, hogy egy fiatal, mosolygós lányt megismert egy kis vidéki városban. Tíz év azóta, hogy azt ígérte neki: „Visszajövök érted. Esküszöm.”
És aztán… nem jött vissza.
Karrier. Pénz. Kapcsolatok. Új emberek. Új város. Új élet.
Éva pedig eltűnt.
— Azt hittem… meghaltál… — suttogta Borisz.
— Én is azt hittem rólad — felelte keserű mosollyal a nő. — Amikor eltűntél, még csak fel sem hívtál.
Csend telepedett a szobára.
Máté feszülten figyelt.
— Anya… — szólalt meg félénken. — Ő az a bácsi, aki segített nekem… ő vette a csokit…
Éva Boriszra nézett. A szemében könny csillant.
— Te segítettél neki?..
— Nem tudtam, hogy… — Borisz elhallgatott. — Hogy a te fiad.
A nő lehajtotta a fejét.
— Nem mondtam el neked akkor… mert elmentél. Mert eltűntél. Mert nem volt időm.
Borisz lassan felállt.
— Máté… — kérdezte rekedten. — Hány éves vagy?..
— Nyolc és fél — felelte büszkén a fiú.
Borisz számolt.
Pontosan.
A levegő elfogyott a tüdejéből.
— Éva… — suttogta. — Ő… az én fiam?..
A nő nem válaszolt azonnal.
Aztán bólintott.
— Igen.
Egyetlen szó.
És Borisz világa darabokra hullott.
Felállt, az ablakhoz ment, és hosszú másodpercekig bámulta a szürke utcát.
— Tudod… — mondta végül halkan — …évekig azt hittem, sikeres vagyok. Boldog. Hogy mindent jól csináltam.
Megfordult.
— És közben itt hagytalak téged. Egyedül. Egy gyerekkel. Betegen. Szegényen.
— Nem akartam tőled semmit — felelte Éva csendesen. — Csak azt, hogy egyszer megkérdezd: „Hogy vagy?”
Borisz lehajtotta a fejét.
Máté odalépett hozzá.
— Bácsi… most akkor… maga az apukám?..
A férfi leguggolt elé.
— Igen… ha te is szeretnéd.
A fiú elgondolkodott.
— Akkor… maradsz velünk?..
Borisz nem habozott.
— Igen. Maradok.
Éva hitetlenkedve nézett rá.
— Borisz… neked menyasszonyod van… életed… pénzed… mit keresel te itt?..
— Az igazi életemet — válaszolta halkan. — Amit elveszítettem.
Másnap reggel Borisz nem ment el a barátjához.
Nem ment el a grillezésre.
Nem ment el az „üzleti kapcsolatokhoz”.
Felmondta az utat.
Először orvoshoz vitte Évát. Aztán új munkát szerzett neki. Felújíttatta a lakást. Meleg lett benne. Világos. Élő.
Máté először kapott saját íróasztalt. Saját könyveket. Saját focilabdát.
És ami a legfontosabb:
Minden este apja mesélt neki.
Egy év múlva Borisz már nem volt az a hideg üzletember.
Kevesebb pénze lett.
De lett családja.
Egy napon Máté odament hozzá, és megölelte.
— Apa… emlékszel arra a csokira?..
Borisz elmosolyodott.
— Igen.
— Az volt életem legjobb napja — mondta a fiú. — Mert akkor kaptam vissza téged.
Borisz megszorította a kezét.
És akkor értette meg:
Aznap a boltban nem ő segített egy kisfiúnak.
Hanem a sors adott neki még egy esélyt.
Egy utolsót.
És ő végre nem szalasztotta el.
Отправить ответ