Amikor öt hosszú év után kilépett a börtön kapuján, szinte semmije sem volt. Egy kopott táska, néhány ruha, és egy összetört szív, amely soha nem gyógyult meg.
Egyetlen cél élt benne.
A temető.
Ott nyugodott — legalábbis így hitte — az a nő, akit mindennél jobban szeretett.
Szó nélkül beült egy taxiba, és halkan bemondta a címet. A sofőr nem kérdezett semmit. Vannak pillanatok, amikor a csend mindennél többet mond.
A temető kapujánál remegni kezdett a lába. Nem búcsúzhatott el tőle. Letartóztatták egy nappal a temetés előtt. A halálhírt hideg cellában kapta meg.
Most, öt év után, végre itt volt.
De fogalma sem volt, pontosan hol van a sír.
Több mint egy órán át bolyongott a sírkövek között. Nevek, dátumok, arcok. Idegen sorsok. Mind lezárva.
Az övé még mindig fájt.
Végül megszólított egy idős temetőőrt.
— Elnézést… egy sírt keresek. Itt van a név… — mondta remegő hangon.
Az öreg alaposan megnézte a papírt, majd bólintott.
— Igen… emlékszem rá. Kövessen.
Egy félreeső részre vezette. Egy fekete, szív alakú sírkő előtt megállt.
— Itt van.
Egyedül maradt.
A kövön a menyasszonya képe volt. Mosolygott. Mintha soha nem ment volna el.
A sír gondozott volt. Friss virágok. Új gyertyák.
Valaki rendszeresen járt ide.
Letérdelt, hogy letegye a csokrot — és akkor meglátott valamit.
A virágok között egy összehajtott papírdarab feküdt.
Nem volt régi.
Friss volt.
Reszkető kézzel vette fel.
Az írást azonnal felismerte.
Az övé volt.
Elakadt a lélegzete.
Kinyitotta.
„Ha ezt olvasod, akkor végre szabad vagy. Vártalak. Minden nap. Minden éjjel.”
Térdre rogyott.
— Ez lehetetlen… — suttogta.
Tovább olvasott, miközben könnyei hullottak:
„El kellett tűnnöm. Megfenyegettek. Azt mondták, soha nem engednek ki, ha maradok. Érted tettem.”
A levél alján egy dátum állt.
Három nappal korábbi.
Három nap.
Ez csak egyet jelenthetett.
Élt.
A sírkő mögött egy kis fémdobozt vett észre egy bokor alatt. Kiásta. A zsebében még ott lapult egy régi kulcs.
Beleillett.
A doboz kinyílt.
Egy telefon volt benne.
És egy üzenet villogott:
„Tudtam, hogy megtalálod. Bocsáss meg a hazugságért. Ha látni akarsz, gyere ma este a régi világítótoronyhoz. Ne szólj senkinek.”
A világítótorony.
Az első csókjuk helye.
A lánykérés helyszíne.
Aznap este ott állt a sötétben. A szél süvített, a tenger tombolt.
Az ajtó résnyire nyitva volt.
— Itt vagyok… — mondta halkan.
Léptek hangja hallatszott.
És akkor meglátta őt.
Élve.
Valóban.
Egymás felé futottak, és úgy ölelték meg egymást, mintha féltek volna, hogy újra elveszítik a másikat.
— Azt hittem, örökre elvesztettelek… — zokogta.
— Soha nem hagytalak el… — felelte. — Rákényszerítettek. Egy bűnszervezet fenyegetett. Te voltál a zsarolás eszköze.
Elmesélte a bujkálást, a félelmet, a magányt.
Hónapokkal később az igazság kiderült. A bűnösöket letartóztatták. A férfit felmentették.
Visszakapták az életüket.
Egy év múlva újra a temetőben álltak.
De már nem volt sír.
Csak egy fehér rózsabokor.
— Hogy emlékeztessen arra, hogy a szerelem túlél mindent — mondta a nő.
— És hogy az igazság mindig napvilágra kerül — felelte a férfi.
Kéz a kézben távoztak.
Szabadon.
Együtt.
Отправить ответ