Az apámra néztem, és alig ismertem fel.
Az emberre, aki egész életemben a támaszom volt. A menedékem. Az egyetlen biztos pontom. Most ott ült görnyedten, mintha láthatatlan súly nehezedne rá. A keze remegett. Kerülte a tekintetem.
Életemben először igazán féltem.
— Apa… — suttogtam. — Tudsz erről valamit?
Nem válaszolt.
Az anyám — ha még egyáltalán nevezhettem így — köhögni kezdett. Hosszan. Fájdalmasan. Minden lélegzetvétel küzdelemnek tűnt.
A kórteremben a gépek halk pittyegése mérte az idejét.
— Nem akartam elmenni… — szólalt meg végül gyenge hangon. — Soha.
Összeszorult a szívem.
— Mit akarsz ezzel mondani?
— Nem hagytalak el… — tört meg a hangja. — Azt hittem, megvédelek.
Apámra néztem.
— Miről beszél?
Lehunyta a szemét.
— Bocsáss meg… — suttogta.
A szívem vadul vert.
— Miért?!
Mély levegőt vett.
— Amikor megszülettél, nagyon beteg voltál.
A szavai fájdalmasan találtak el.
— Ritka genetikai betegséged volt. A szíved, a tüdőd, az immunrendszered… Az orvosok csak néhány hónapot jósoltak.
Le kellett ülnöm.
— És anya?
Az arcát a kezébe temette.
— Azt mondták, csak végignézem majd, ahogy lassan meghalsz… — zokogta. — Nem bírtam volna elviselni.
— Ezért elmentél?! — kiáltottam.
— Nem! — tiltakozott. — Kértem apádat, hogy menjen el veled, kezdjen új életet máshol! Azt hittem, így lesz esélyed…
Nem tudta befejezni.
— Én maradtam, — mondta apám halkan. — És minden nap harcoltam érted.
Ránéztem.
— Miért nem mondtad el soha?
— Mert túlélted, — felelte. — Csodával határos módon. Gépek nélkül. Műtétek nélkül. Erős lettél. Egészséges. Boldog.
Könnyek folytak végig az arcomon.
— És te? — fordultam anyámhoz. — Miért nem jöttél vissza?
Keserűen elmosolyodott.
— Távolról figyeltelek benneteket. Képeken. Hírekből. Láttam, hogy boldog vagy. Féltem mindent tönkretenni.
— Akkor miért hívtál most?
A szemembe nézett.
— Mert haldoklom.
— Rák. Utolsó stádium. Pár hónapom maradt.
Mintha összeomlott volna körülöttem a világ.
— Mit akarsz tőlem?
— Ne hibáztasd őt, — suttogta. — Mindent szeretetből tett.
Apám sírni kezdett.
Először az életemben.
— Meg akartalak védeni… — zokogta. — Nem akartam, hogy azt hidd, nem kellettél.
Magamhoz öleltem.
— Apa… te adtad nekem az egész világot.
Sokáig ültünk így. Nagyon sokáig.
Aztán anyám halkan megszólalt:
— Szükségem van rád… egy kicsit. Mint az anyádra. Nem mint betegre.
Egy nőre néztem, aki élete legnagyobb hibáját követte el — és egész életében fizetett érte.
— Megpróbálom, — mondtam. — De nem lesz könnyű.
— Tudom, — mosolygott.
Három hónappal később meghalt.
A kezét fogtam.
Apám mellettem volt.
Ma huszonegy éves vagyok.
Orvosnak tanulok.
Mert engem a szeretet mentett meg. Az áldozat. A fájdalom.
És mert megtanultam:
Néha az emberek nem azért mennek el, mert nem szeretnek.
Hanem azért, mert túlzottan félnek szeretni.
Отправить ответ