A nevetés, a beszélgetések, a poharak csilingelése egy pillanat alatt eltűnt. Nehéz csend telepedett a teremre. Minden tekintet rám szegeződött.
Ott álltam a szoba közepén, remegve – nem a hidegtől, hanem a bennem tomboló haragtól.
— Mi történt? Miért hallgatott el a zene? — suttogta valaki.
De én már nem hallottam senkit.
Csak őt láttam.
A lányomat. Annát.
A bejárati ajtó előtt feküdt, a koszos lábtörlőn, összegömbölyödve, mint egy elhagyott állat.
Lassan odaléptem, levettem a kabátomat, és óvatosan a vállára terítettem. Megremegett, majd kinyitotta a szemét.
— Apa…? — suttogta gyengén.
— Itt vagyok, kicsim. Most már minden rendben lesz. Senki sem bánthat többé — mondtam könnyekkel a szememben.
Ekkor gúnyos nevetés törte meg a pillanatot.
— Mi ez a cirkusz, öreg? — mondta a férje, imbolyogva egy pohárral a kezében. — Tűnj el innen!
Lassan kiegyenesedtem.
És abban a pillanatban valami végleg eltört bennem.
Tizennyolc hónapon át azt hittem, boldog. Hittem az üzeneteinek:
„Jól vagyok, apa.”
„Ne aggódj.”
Pedig közben pokolban élt.
— Te nevezed magad a férjének? — kérdeztem halkan.
Lenézően elmosolyodott.
— Persze. És tudja, hol a helye.
Ezek a szavak belém martak.
— A helye azok mellett van, akik szeretik. Nem a lábadnál — válaszoltam határozottan.
A vendégek feszengeni kezdtek. Néhányan letették a poharukat, mások lesütötték a szemüket.
— Azt hiszed, megijesztesz? — sziszegte. — Senki vagy.
— Az apja vagyok. És ma hazaviszem őt.
Felnevetett.
— Nélkülem semmi. Nincs pénze, nincs jövője. Tőlem függ.
Anna megpróbált felállni, de fájdalmában visszahanyatlott.
Megláttam a zúzódásokat a karján, a nyakán.
Összeszorult a szívem.
— Mit tettél vele…? — suttogtam.
— Magának köszönheti — vont vállat hidegen.
Valaki felszisszent.
És akkor kiáltottam.
— MINDENKI KIFELÉ!
A terem elnémult.
— Mulatoztok, miközben itt valakit tönkretesznek? Átléptetek rajta, mintha nem is létezne! — ordítottam.
Az emberek lassan távozni kezdtek.
Szó nélkül.
Nevetés nélkül.
Zene nélkül.
Pár perc múlva csak mi hárman maradtunk.
Elsápadt.
— Meg fogod bánni. Vannak kapcsolataim — suttogta.
Elővettem a telefonomat.
— Rendőrség. Mentők. Ügyvéd. Már úton vannak.
Megdermedt.
— Hazudsz…
— Hamarosan meglátod.
Menekülni próbált, de elálltam az útját.
— Nem mész sehova, amíg felelsz azért, amit tettél.
Tíz perc múlva megérkezett a rendőrség.
Annát kórházba vitték.
Őt bilincsben.
A mentőben megszorította a kezem.
— Azt hittem, sosem jössz el… — suttogta.
— Bocsáss meg. Korábban kellett volna észrevennem — mondtam sírva.
A kórházban kiderült az igazság.
Verések. Megalázás. Lelki terror. Elszigetelés.
Megtiltotta neki, hogy beszéljen velünk. Azt mondta, nélküle semmit sem ér.
És ő majdnem elhitte.
Majdnem feladta.
De volt ereje írni:
„Apa, segíts.”
Ez a két szó megmentette az életét.
Ma velem él.
Gyógyul.
Újra tanul mosolyogni.
Néha éjszaka sírva ébred.
Ilyenkor mellé ülök, megfogom a kezét, és azt mondom:
— Biztonságban vagy. Itt vagyok.
És neked, aki ezt olvasod, üzenem:
Ha a gyermeked megváltozik.
Ha elhallgat.
Ha bezárkózik —
ne hagyd figyelmen kívül.
A szeretet nem félelem.
Nem irányítás.
Nem fájdalom.
És ha egyszer azt írja:
„Kérlek, segíts.”
Ne várj.
Talán egy életet mentesz meg.
Отправить ответ