Amikor kinyitottam az ajtót, két rendőr állt előttem. Egy férfi és egy nő. Komolyak voltak, csendesek, mosoly nélkül.
— „Ön Collinsné?” kérdezte a férfi.
— „Igen… mi történt?” válaszoltam remegő hangon.
Abban a pillanatban éreztem: baj van. Egy anya mindig megérzi.
— „A fia miatt jöttünk. Jax miatt.”
A szívem hevesen dobogni kezdett.
Beengedtem őket. A kezem remegett. A fejemben rémisztő gondolatok kavarogtak.
Letartóztatják? Bajba került? Elrontottam valamit?
Jax kilépett a szobájából, álmosan, kócos rózsaszín tarajjal, egy régi pólóban.
— „Anya, mi történik?” kérdezte nyugodtan.
A rendőrnő figyelmesen ránézett.
— „Te találtad meg tegnap este a babát a parkban?”
— „Igen, én voltam” felelte határozottan.
Leültünk a nappaliban.
Elkezdődtek a kérdések.
Hol voltál?
Miért mentél oda?
Láttál valakit?
Mit csináltál pontosan?
Meddig maradtál?
Jax nyugodtan válaszolt mindenre.
— „Sírni hallottam. Azt hittem, egy állat. Aztán megláttam a babát. Majdnem megfagyott. Levettem a kabátomat és hívtam a mentőket.”
— „Miért nem mentél el?” kérdezte a rendőrnő.
— „Mert meghalt volna” mondta halkan.
Csend lett.
A rendőr becsukta a jegyzetfüzetét.
— „Jax… megmentetted az életét.”
Elakadt a lélegzetem.
— „Az orvosok szerint nélküled nem élte volna túl az éjszakát.”
Könnyek gördültek végig az arcomon.
A fiam.
Akit sokan elítéltek a külseje miatt.
Akit félreértettek.
És mégis: hős lett.
De volt még több is.
— „Megtaláltuk a gyermek édesanyját” tette hozzá a rendőrnő.
Megdermedtem.
— „Egy hajléktalan kiskorú lány. Azt mondta, Jax már korábban is segített neki.”
Jaxra néztem.
— „Tudtál erről?”
Bólintott.
— „Vittem neki enni. Félt. Egyedül volt.”
— „Miért nem mondtad el nekem?” suttogtam.
— „Nem akartalak aggódással terhelni, anya.”
Egy héttel később a kórházba mentünk.
A lány karjában tartotta a babát.
— „Köszönöm” mondta Jaxnak. „Nélküled nem sikerült volna.”
Jax félénken elmosolyodott.
— „Nem vagy rossz ember. Csak magadra maradtál.”
Akkor értettem meg: a fiam felnőtt.
Nem korban.
Hanem lélekben.
A történet gyorsan elterjedt a városban.
Az újságok ezt írták:
„A punk angyal”
„A rózsaszín hajú hős”
„A fiú, aki életet mentett”
Az emberek másként kezdtek rá nézni.
És én…
Soha többé nem ítélek meg senkit a külseje alapján.
Ma, amikor látom a piercingjeit, a bőrdzsekijét és a fejhallgatóját, egy hatalmas szívet látok.
A hősök nem mindig köpenyt viselnek.
Néha szegecseket, kopott bakancsot — és végtelen jóságot.
És büszke vagyok rá, hogy az anyja lehetek.
Отправить ответ