Egy fényűző bálterem közepén álltam, egy hatalmas kristálycsillár alatt, miközben drága vörösbor csorgott végig a hajamon, az arcomon és a kopott kabátomon.
Körülöttem halk nevetés hallatszott.
Gúnyos. Hideg. Megvető.
Számukra csak egy múltbeli hiba voltam. Egy szégyenfolt. Egy élő bizonyíték arra, hogy valaki kudarcot vallhat.
Apám, Richard Sterling, undorral nézett rám.
— Megmondtam, hogy soha többé ne tedd be ide a lábad — sziszegte. — Úgy nézel ki, mint egy hajléktalan. Hogy jutottál be?
— Egy bejelentés miatt jöttem, apa — válaszoltam nyugodtan.
— Bejelentés? — felnevetett. — Mi most az évszázad üzletét ünnepeljük, nem a te bukásodat! Őrség!
Anyám, Viktória, hidegen elmosolyodott.
— Hagyd csak. Hadd lássa, milyen jól megy nekünk nélküle.
A húgom, Bianca közelebb lépett.
— Biztos szomjas vagy, Elena — mondta gúnyosan. — Ennyi év nyomor után…
Aztán a fejemre öntötte a bort.
A hideg folyadék végigcsorgott az arcomon. A tömeg felszisszent, majd néhányan nevetni kezdtek.
— Hoppá, megcsúszott a kezem — vigyorgott. — Ez a bor többe kerül, mint az egész ruhád.
Ott álltam, átázva, megalázva.
De belül nyugodt voltam.
Mert tudtam az igazságot.
— Vezessétek ki — parancsolta apám.
Két biztonsági őr elindult felém.
— Várjanak — szólaltam meg halkan. — Csak egy perc.
— Mit akarsz még? — mordult rám.
Elővettem a telefonomat.
— Tamás? Itt vagyok. Kezdheted.
Fél perccel később kinyíltak az ajtók.
Egy csoport lépett be: ügyvédek, tanácsadók, vezetők.
Az élen egy ősz hajú férfi haladt.
— Jó estét, Sterling úr — mondta határozottan.
Apám elsápadt.
— Mit keresel itt?
— Azért jöttem, hogy megerősítsem az üzlet lezárását.
— Igen! Remek megállapodás! — dicsekedett.
— Az új többségi tulajdonos pedig…
Rám nézett.
— Sterling Elena kisasszony.
Síri csend lett.
— Ez lehetetlen… — suttogta anyám.
— Neki nincs pénze! — kiáltotta Bianca.
Lassan levettem az átázott kabátomat.
Alatta elegáns fekete kosztüm volt.
— Valaha szegény voltam — mondtam nyugodtan. — Dolgoztam, tanultam, felépítettem mindent egyedül. Amíg ti ünnepeltetek.
Az iratokat az asztalra tették.
Minden hivatalos volt.
Apám lerogyott egy székre.
— Szándékosan tetted…
— Igen — feleltem. — Hogy megértsd, milyen érzés kitaszítottnak lenni.
— Bocsáss meg…
— A bocsánat nem hozza vissza a gyerekkoromat — válaszoltam halkan.
A vendégekhez fordultam.
— Az este véget ért. Holnaptól én vezetem a céget.
Az emberek csendben távoztak.
Anyám utoljára lépett oda.
— Még helyrehozhatjuk…
— Nem — mondtam. — De megtanulhatjátok elfogadni a döntéseitek következményeit.
Kiléptem az esőbe.
Szabad voltam.
Nem bosszúból.
Magamért.
Отправить ответ