Színek szerint szétválogatja, majd dobozokba rendezi, biztos voltam benne, hogy ez csak egy újabb furcsa hóbort, ami hamar elmúlik.
„Miért tartogatod ezt a sok szemetet?” – kérdeztem tőle nevetve.
Ő csak mosolygott, és csendben folytatta, amit elkezdett.
Ahogy teltek a hetek, a konyha lassan megtelt zacskókkal. Piros, kék, zöld, sárga kupakok hevertek mindenhol. Tréfálkoztam, hogy hamarosan saját újrahasznosító üzemet nyitunk a lakásban. Nem értettem, mire készül, és miért fektet ennyi időt valamibe, ami számomra teljesen értelmetlennek tűnt.
Aztán egy este minden megváltozott.
Amikor hazaértem, furcsa kattogó hangot hallottam a nappaliból. Olyan volt, mintha műanyag darabok illeszkednének egymáshoz. Beléptem, és szó szerint földbe gyökerezett a lábam.
A falon egy hatalmas, színes kompozíció díszelgett – kizárólag műanyag kupakokból. De ez nem összevissza kirakott minta volt. Gondosan megtervezett mozaik, geometrikus formákkal, harmonikus színátmenetekkel. A fény játékában a felület szinte háromdimenziósnak hatott, mintha mélysége lenne.
Teljesen megdöbbentem.
Kiderült, hogy a nővérem előre elkészítette a terveket, kiszámolta, hány kupakra lesz szüksége az egyes árnyalatokhoz, és hónapokon keresztül gyűjtötte az alapanyagot. Barátokat, szomszédokat is megkért, hogy ne dobják ki a kupakokat. Órákon át tisztította és rendezte őket. Ami számomra nevetséges időpocsékolásnak tűnt, valójában tudatos, kreatív munka volt.
És ezzel még nem volt vége.
A megmaradt kupakokból készített egy dohányzóasztalt. Az átlátszó asztallap alatt színes mozaik terült el, amely azonnal magára vonta a figyelmet. Amikor vendégek jöttek hozzánk, mindenki ezt csodálta meg először. Megkérdezték, melyik dizájnboltban vettük. És ilyenkor mindig eszembe jutott, hogyan gúnyolódtam rajta.
A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy mindez szinte semmibe sem került. Az alapanyag olyan dolog volt, amit a legtöbben gondolkodás nélkül kidobnak. Mégis egyedi, modern lakásdekoráció született belőle.
A nővérem azt mondta, az ötlet onnan jött, hogy látott néhány kreatív újrahasznosítási projektet, és szerette volna kipróbálni. Nemcsak dísztárgyat akart készíteni, hanem megmutatni, hogy a hulladék is lehet érték.
Akkor értettem meg igazán, mennyire tévedtem.
Olyan könnyű kinevetni valakit, ha nem értjük az elképzelését. Olyan egyszerű elutasítani egy ötletet, mielőtt látnánk az eredményt. De a kupakok mögött kitartás, kreativitás és valódi szenvedély állt.
Ma már nem nevetek. Sőt, én is gyűjtöm a kupakokat. Egy új projekten dolgozunk együtt – egy nagy, színes faldekoráción az erkélyre. Válogatom a színeket, számolom a darabokat, segítek az összeillesztésben.
És minden alkalommal, amikor a kezembe veszek egy apró műanyag kupakot, eszembe jut: amit tegnap még szemétnek hittem, ma már lehetőség.
Őszintén szólva most már én is szeretnék egy ilyen asztalt a saját szobámba.
Отправить ответ