A torta előtt ültem, és néztem, ahogy a viasz lassan lecsorog az eperszemek közé. A szobában nem volt más hang, csak az utcáról felszűrődő buszok tompa moraja és a vízforraló halk kattogása, ahogy kihűlt.
Elküldtem az üzenetet:
„Boldog születésnapot!”
A telefonom kijelzője néhány másodpercig világított, aztán elsötétült. Olyan volt, mint egy apró színpad, ahol a főszereplő kilépett, meghajolt, és senki sem tapsolt.
Nem tudom, mit vártam. Talán egy rövid választ. Egy „Köszönöm, apa.” Vagy csak egy kérdést: „Hogy vagy?”
Semmi.
Az idő különösen hangosan tud telni, amikor az ember vár. A falióra minden másodperce úgy koppant, mintha egy szöget vernének a csendbe. Arra gondoltam, milyen furcsa: 97 év. Majdnem egy évszázad. Láttam háborút, láttam válságot, láttam városokat újjáépülni. Dolgoztam egész életemben. Villanyszerelő voltam, aztán karbantartó. Mindig volt mit javítani – csöpögő csap, kiégett biztosíték, repedt cső.
De a saját életemben a repedéseket sosem tudtam igazán befoltozni.
Eliot tízéves volt, amikor először vittük el a tengerhez. A vállamon ült, és azt kiabálta, hogy magasabb, mint a világítótorony. Azt hittem, mindig így maradunk: ő nevet, én tartom. Nem számoltam azzal, hogy egyszer majd nem lesz mit tartanom, csak egy régi telefont a kezemben.
A gyertya végül magától kialudt. Nem fújtam el. Csak néztem, ahogy a füst vékony csíkban felszáll, majd eltűnik.
Ekkor rezdült meg a telefon.
Először azt hittem, képzelem. Olyan ritkán történik ilyesmi, hogy az ember már nem hisz a saját szemének. A kijelzőn egy ismeretlen szám villogott.
„Jó napot… Mr. L.?” – egy fiatal férfihang szólt bele bizonytalanul.
„Igen.”
„Ön ma küldött egy üzenetet erre a számra. Ez a telefon most nálam van. Eliot… az apám volt.”
A szívem kihagyott egy ütemet.
„Volt?”
Csend a vonal másik végén. Aztán egy mély levegő.
„Két éve meghalt. Autóbaleset. A számát megtartottam. Ma kaptam meg az üzenetet. Gondoltam… nem hagyhatom válasz nélkül.”
Nem emlékszem, mikor ültem le újra. Talán soha nem is álltam fel. A falak hirtelen szűknek tűntek, mintha az egész szoba összement volna.
„Nem tudtam” – suttogtam.
„Ő sem beszélt sokat a múltról” – mondta a férfi. „De tudom, hogy maga az apja volt. A nevét láttam a régi üzenetek között. Nem törölte ki.”
A torkomban gombóc nőtt, keményebb, mint bármelyik fal, amit valaha bontottam.
„Haragudott rám” – mondtam végül. „Az utolsó beszélgetésünk… rosszul végződött.”
„Lehet” – felelte a hang. „De a számát nem változtatta meg. És a régi üzeneteit sem törölte.”
Ez a mondat úgy hasított belém, mint egy hirtelen fény a sötét szobában.
Beszélgettünk. Nem sokáig. A férfi – a nevét is elmondta, Daniel – azt mondta, hogy van egy kisfia. Hároméves. Szeret rajzolni, és mindig kérdezi, milyen volt a dédapja.
Dédapja.
Ez a szó úgy csengett, mintha valaki új ajtót nyitott volna a múlt romjai között.
„Szeretné… egyszer látni?” – kérdezte Daniel óvatosan. „Ha van kedve. Elhozhatom a fiút. Hogy tudja, honnan jött.”
Az ablak felé néztem. Egy busz éppen elhaladt. Az emberek az üvegen túl siettek, mintha minden perc számítana. Nekem 97 évem volt, és mégis most éreztem először, hogy talán maradt bennem valami, amit tovább lehet adni.
„Igen” – mondtam végül. A hangom remegett, de nem a gyengeségtől. „Szeretném.”
Amikor letettem a telefont, a torta még ott volt előttem. A máz kissé megolvadt, az eper levet eresztett. Levágtam még egy szeletet. Már nem csak magamnak.
Aznap este nem voltak képeslapok. Nem volt nagy ünneplés. De volt egy hívás. Egy hang a múltból, ami nem a szemrehányást hozta, hanem egy lehetőséget.
97 évesen az ember nem új életet vár.
Csak egy új esélyt.
És néha egyetlen üzenet – amit már majdnem megbánt, hogy elküldött – elég ahhoz, hogy a csend végre megtörjön.
Отправить ответ