De ők nem voltak ott, amikor a férjem egyetlen bőrönddel kilépett az ajtón, és magával vitte harminc év közös emlékeit. Ők nem érezték azt az ürességet, ami utána maradt.
Hónapokig csak léteztem. Reggelente a tükörbe néztem, és nem ismertem fel magam. A szememben nem volt fény, a mosolyom erőltetett lett. Nem a ráncok fájtak, nem az ősz hajszálak — hanem az, hogy láthatatlanná váltam. Mintha egyetlen pillanat alatt megszűntem volna nőnek lenni.
És akkor jött Viktor.
A szomszéd lépcsőházban lakott. Magas volt, határozott mozgású, a tekintete pedig meglepően figyelmes. Először csak udvariasan köszöntünk egymásnak a parkban. Aztán egy napon megállt mellettem, amikor a padon ültem, és megkérdezte, szabad-e csatlakoznia. Egyszerű kérdés volt, mégis hónapok óta először éreztem, hogy valaki valóban lát engem.
A beszélgetések egyre hosszabbak lettek. Először az időjárásról, majd könyvekről, végül az életről beszéltünk. Elmesélte, hogy ő is túl van egy fájdalmas váláson. A hangjában ott volt az a csendes törés, amit csak az ért meg, aki már vesztett el valakit. A pillantásai egyre melegebbé váltak, és amikor nevettünk, úgy éreztem, mintha éveket fiatalodnék.
Amikor elhívott randevúra, remegni kezdett a kezem. Igen mondtam. És tudtam, hogy ez több lesz egy egyszerű vacsoránál — ez a visszatérésem az életbe.
Úgy döntöttem, nálam találkozunk. Nem akartam éttermi zajt, kíváncsi tekinteteket. A saját otthonomban akartam újra nő lenni. Egy nappal korábban bevásároltam, a kedvenc ételemet készítettem: fűszeres sült csirkét rozmaringos burgonyával, könnyű salátát és egy üveg vörösbort. Kitakarítottam a lakást, friss virágot tettem az asztalra. Este gyertyákat gyújtottam, és felvettem a legszebb ruhámat — azt, amit évek óta nem volt bátorságom viselni.
Amikor csengetett, a szívem a torkomban dobogott.
Belépett, és egy pillanatra megállt az ajtóban. Végigmért, majd elmosolyodott. „Gyönyörű vagy” — mondta halkan. Ez a két szó többet ért minden bóknál, amit az elmúlt évtizedben kaptam.
Az este eleinte varázslatos volt. Nevettünk, bort kortyoltunk, a zene halkan szólt a háttérben. A keze néha az enyémhez ért az asztalon, és minden érintésnél végigfutott rajtam a bizsergés. Már nem az elhagyott feleség voltam. Nem az egyedül maradt asszony. Hanem egy nő, akit kívánnak.
Ám az este közepén valami megváltozott.
Viktor telefonja az asztalon feküdt. Egyszer csak felvillant a kijelző. Nem akartam odanézni, de a szemem odasiklott. Egy nő neve jelent meg — „Kata” — mellette egy üzenet: „Remélem, ma este is olyan csodás lesz, mint tegnap.”
Megdermedtem.
Viktor gyorsan felkapta a telefont, és némára állította. A mosolya egy pillanatra megbillent, majd visszatért. De már nem volt ugyanaz. A levegő megfagyott körülöttünk.
„Valaki fontos?” — kérdeztem csendesen.
Egy másodpercig hallgatott. Aztán vállat vont. „Csak egy barát.”
A szívem összeszorult. Nem a féltékenység fájt. Hanem a felismerés. Hogy talán megint csak egy átmeneti állomás vagyok valaki életében. Hogy a remény, amit óvatosan újraépítettem, túl törékeny.
De ekkor történt valami, amire még én sem számítottam.
Nem kezdtem sírni. Nem kérleltem. Nem tettem úgy, mintha nem láttam volna az üzenetet. Egyszerűen felálltam, és nyugodtan azt mondtam: „Viktor, én nem akarok versenyezni senkivel. Nem akarok titok lenni. Ha nem tudsz tiszta lappal kezdeni, akkor inkább most búcsúzzunk el.”
A saját hangom ereje meglepett.
Viktor arca elsápadt. Próbált magyarázkodni, de már nem hallottam a szavait. Kinyitottam az ajtót. Nem dühből. Nem drámából. Hanem önbecsülésből.
Amikor becsuktam mögötte az ajtót, a csend nem volt többé félelmetes. Leültem az asztalhoz, ahol még égtek a gyertyák. A vacsora érintetlenül állt. A bor félig tele volt a poharamban.
És akkor rájöttem valamire.
Nem az számít, hogy Viktor maradt-e. Nem az, hogy lesz-e még randevú. Hanem az, hogy azon az estén visszataláltam önmagamhoz. Volt bátorságom újra kinyitni a szívem. Volt erőm kiállni magamért. És ami a legfontosabb: újra éreztem, hogy élek.
A barátnőim talán továbbra is azt gondolják, hogy elment az eszem. De én tudom az igazságot.
Nem őrültség 54 évesen újra szerelmet keresni. Nem nevetséges vágyni az érintésre, a figyelemre, a szenvedélyre. Az igazi őrültség az lenne, ha beletörődnénk a láthatatlanságba.
Aznap este nem veszítettem el semmit. Ellenkezőleg — visszaszereztem a méltóságomat. És talán éppen ez volt az első lépés ahhoz, hogy egyszer valóban megtaláljam azt a férfit, aki nem csak egy estére akar nőnek látni, hanem minden nap.
Отправить ответ