Amikor Zoya és Denis összeházasodtak, minden tökéletesnek tűnt. Denis édesanyja, Angelina Pavlovna, már évek óta özvegyen élt egy tágas, öt szobás lakásban. A fia diákévei alatt állandóan költözött, míg az asszony csendben, magányosan öregedett meg abban az üres lakásban. Amikor a fiatal pár felajánlotta, hogy beköltöznek hozzá, könnyek szöktek a szemébe.

– Maradjatok itt, gyermekeim – mondta meghatottan. – Csak egyet kérek: az én szobámhoz ne nyúljatok. Ott töltöttem a legszebb éveimet a férjemmel.

A közös élet eleinte békésen alakult. Angelina nagyszerű anyósnak bizonyult: segítőkész, halk szavú, soha nem avatkozott bele semmibe. Főzött, takarított, és Zoyát saját lányaként szerette. Úgy tűnt, ez az otthon boldog hely lesz.

De a boldogság nem tartott sokáig. Denis napról napra ingerültebb lett. Apróságokon is összeveszett a feleségével, aztán hetekre eltűnt a „munka” miatt. Zoya próbálta megérteni, remélte, hogy csak átmeneti válság. Úgy hitte, ha megszületik a gyermekük, minden helyreáll.

A terhesség nehéz volt. Zoya sokat feküdt, gyenge volt, de Angelina mindvégig mellette állt. Forró teát főzött, segített mindenben, és mindig ugyanazt mondta:
– Ne félj, drága lányom. Ha Denis meglátja a kislányát, minden megváltozik.

Eljött a szülés napja. Denis nem volt sehol. A telefonja ki volt kapcsolva. Zoya egyedül ment a kórházba, és amikor megszületett a kislánya, csak egy hideg üzenetet kapott:
„Elfoglalt vagyok. Később jövök.”

A kisbaba gyönyörű volt – halvány bőrű, csendes, és a jobb kezén egy különös anyajegyet viselt: apró, félhold alakú foltot.
– Szerencsét hoz – mosolygott a szülésznő.
De Zoya szívében valami furcsa, jeges érzés ébredt.

Három nap telt el. Eljött a hazaindulás ideje, de Denis nem jött el. Amikor végül elérte telefonon, a férfi hangja idegen volt, rideg.
– Nem megyek – mondta.
– Denis, kérlek… itt a lányod!
– Nekem már nincs lányom – válaszolta halkan, és letette.

Zoya dermedten állt a kórház kapujában. Egyedül volt, karjában a gyermekkel. Végül Angelina Pavlovna érkezett érte taxival. Amikor meglátta az unokáját, könnyek gyűltek a szemébe – de az öröm mögött valami sötétebb is ott lapult.

Néhány nap múlva Denis hazatért. Fáradt volt, szinte felismerhetetlen. Zoya némán a karjába adta a gyermeket.
– Nézd, Denis… a mi Anjank.
A férfi lehajolt, de hirtelen elsápadt. A baba kezét nézte.
– Mi… mi az a kezén?!
– Csak egy anyajegy – felelte Zoya zavartan. – Az orvos szerint semmi különös.
– Nem! – kiáltotta Denis. – Ez lehetetlen! Pont ilyen jelet láttam… régen.

A kezéből kiejtette az üveget, ami csörömpölve tört szét a padlón.
– Egy lány… akit régen ismertem. Neki is volt ilyen jel a kezén. Azt hittem, örökre eltűnt.

Zoya döbbenten hallgatta. Mielőtt bármit mondhatott volna, Angelina belépett a szobába. A kezében egy régi, megsárgult fénykép volt.
– Denis – szólt halkan –, az a lány, akit láttál… nem idegen volt. Ő a húgod volt.

A férfi megtorpant.
– A húgom? De én… én soha…
– Nem tudtál róla. Mielőtt megszülettél, volt egy kislányom. Ugyanilyen anyajeggyel jött a világra. Néhány hónapos korában meghalt. Az orvosok azt mondták, ritka genetikai jelenség volt. Ez a jel a mi családunk jele.

A szoba elnémult. Csak a baba halk szuszogása hallatszott. Denis térdre esett a kiságy mellett, kezébe vette az apró kezet, és suttogta:
– Bocsáss meg nekem…

Aznap éjjel nem aludt. Ült a kiságy mellett, nézte a gyermeket, akit azelőtt elutasított. A hajnal első fényeiben megfogadta: mindent jóvátesz.

Pár hónappal később az orvosok különös dolgot fedeztek fel: az anyajegy formája lassan változott. A vizsgálatok kimutatták, hogy a kislány vérében egy ritka, jótékony mutáció van – olyan, amely képes más gyerekek életét megmenteni.

A jel, amit Denis átoknak hitt, valójában áldás volt.
A férfi, aki egykor el akart menekülni, most minden nap ott ült a lánya mellett, és vigyázott rá, mintha a világ legdrágább kincse lenne.

Zoya pedig megértette: a sors néha a fájdalmon keresztül mutatja meg az igazi boldogságot. A kis Anja keze – az a kéz, amitől a férje egykor megrémült – most a remény és szeretet szimbóluma lett.