Egy átlagos kedd reggel volt a városi kórház újszülöttosztályán. A folyosókon csend honolt, csak a gépek halk pittyegése és a babák sírása törte meg a nyugalmat. Kovács Anna, a fiatal és tapasztalt nővér, úgy gondolta, hogy ez is csak egy szokványos műszak lesz. De ami azon a napon történt, örökre beleégett az emlékezetébe.

Az egyik kisbaba, Máté, különösen nyugtalan volt. Alig három hónapos, de már most tele élettel — mégis, aznap más volt. Feszült, vörös arcú, apró kezei remegtek. Anna azonnal érezte, hogy valami nincs rendben. Finoman felemelte, és elindult a pelenkázó felé.

Ahogy kibontotta a pelenkát, egy furcsa, fémes szag csapta meg. Egy pillanatra nem értette, mi történik, de aztán a vér megfagyott az ereiben. A baba bőre tele volt apró, pirosas vágásokkal, mintha valami éles dolog érte volna. És akkor meglátta azt, amit soha nem fog elfelejteni — egy apró fémdarabot, ami a pelenka bélésébe volt szorulva.

Egy borotvapenge-darab.

Anna kezéből majdnem kiesett a gyermek. Szíve hevesen vert, a torka összeszorult, és mielőtt bármit tehetett volna, könnyek törtek fel belőle. A látvány elviselhetetlen volt. A kis Máté keservesen sírt, a nővér pedig kétségbeesetten próbálta megnyugtatni.

A riasztás azonnal megtörtént. Az orvosok rohantak, a nővérek sápadt arccal figyelték, ahogy a csecsemőt vizsgálják. Kiderült, hogy a sérülések szerencsére nem életveszélyesek, de a lelki megrázkódtatás mindenkit mélyen megérintett.

A vizsgálat során kiderült, hogy a pelenka egy új gyártási szériából származott, amelyet az ország több kórházába is szállítottak. A hírt nem lehetett titokban tartani. Néhány órán belül a média tele volt a címlappal:

„Sokk a kórházban – borotvapengét találtak egy baba pelenkájában!”

Az ország felháborodott. Szülők ezrei rohantak ellenőrizni a pelenkákat, boltok zártak be, és a gyártót vádak özöne érte. De Annát nem a botrány érdekelte. Őt csak az a pillanat gyötörte újra és újra — amikor a pelenkát kibontotta, és meglátta a vért a baba bőrén.

Napokig nem aludt. Minden este sírva tért haza, és újra meg újra eljátszotta fejében a jelenetet. „Mi lett volna, ha nem veszem észre időben?” – kérdezte magától.

A rendőrségi vizsgálat végül döbbenetes igazságot tárt fel: a gyár egyik alkalmazottja, akit nemrég bocsátottak el, bosszúból apró fémforgácsokat és pengedarabokat csempészett a pelenkák közé. Tudatosan, előre megfontoltan.

Amikor Anna erről értesült, remegett a keze. Egyszerre érzett dühöt, megkönnyebbülést és mélységes szomorúságot. Hogy juthat el valaki idáig? Hogy teheti ezt egy ártatlan gyermekkel?

Máté végül teljesen felépült, de Anna többé nem tudott ugyanúgy dolgozni. Néhány hónappal később felmondott, és a közegészségügyi hivatalhoz ment dolgozni, ahol ma is azon dolgozik, hogy hasonló tragédiák ne ismétlődhessenek meg.

„Az emberek azt hiszik, a veszély nagy dolgokban rejtőzik – balesetekben, betegségekben,” – mondja ma is. – „De néha ott bujkál, ahol a legkevésbé várnánk. Egy apró pelenkában, egy ártatlan mosoly mögött.”

És amikor valaki megkérdezi, miért sír még mindig, ha erről beszél, csak annyit felel:

„Mert abban a pillanatban megértettem, milyen törékeny az élet. És milyen kegyetlen tud lenni az ember.”