Őt Máriának hívták. Egyszerű, jószívű asszony volt, aki egész életét egyetlen fiának, Tamásnak szentelte. Dolgozott hajnalban, késő estig, hogy fiának mindene meglegyen. Nem panaszkodott soha — azt hitte, a szeretet mindig visszatér ahhoz, aki adja. De tévedett.

Amikor Tamás megnősült, valami megváltozott. Felesége, Klára, fiatal, gyönyörű és okos nő volt, de a mosolya mögött hidegség rejtőzött. Már az első pillanatban érezte Mária, hogy ez az asszony nem fogja őt soha igazán elfogadni.

Eleinte apróságok történtek: Klára ritkábban engedte meg, hogy Mária meglátogassa őket, mindig volt valami kifogás — „a gyerek alszik”, „most nem alkalmas”. De egy nap, egyetlen mondattal, Klára széttörte Mária szívét:

„Amíg nem tanulod meg tisztelni a határainkat, addig nem találkozhatsz az unokáddal.”

Az unokája, Léna, volt Mária életének fénye. Az első lépése, az első szó, a nevetése — minden pillanat mélyen beégett Mária emlékezetébe. És most mindez eltűnt. Maradt a csend, a magány, és egy üres ház tele fényképekkel.

Hónapokon át élt így. Minden este meggyújtott egy gyertyát, és suttogva imádkozott:
„Csak egyszer hadd lássam még őt…”

De a telefon soha nem csörgött.

Egy napon Tamás hazatért egy hosszú üzleti útról. Amikor meglátta édesanyját — megtört, gyenge, némán ülve a konyhában —, valami megszakadt benne. Anélkül, hogy bárkinek szólt volna, fogta Lénát, és elvitte a nagymamához.

Amikor Mária kinyitotta az ajtót, és meglátta az unokáját, térdre esett.
„Mamiiii!” — kiáltotta Léna, és a nyakába ugrott.

Abban a pillanatban az egész ház megtelt élettel. Mária sírt, nevetett, simogatta a kislány haját, mintha soha nem akarná elengedni.

Kis idő múlva megérkezett Klára is. Az arca dühös volt, a szeme villogott.
„Hogy merted ezt megtenni nélkülem?” — sziszegte Tamásnak.

De ő nyugodtan válaszolt:
„Ez az anyám. És ő nem érdemli meg, hogy egyedül haljon meg.”

A szavak megfagytak a levegőben. Klára elnémult. Látta, ahogy Léna kacag a nagymama ölében, és valami furcsa, fájdalmas érzés ébredt benne — bűntudat.

Attól a naptól kezdve minden más lett. Mária újra mosolygott, sütött-főzött, mesét olvasott Lénának. A házban újra volt melegség, zene, nevetés.

De a szíve már túl sokat szenvedett.

Egy este leült az asztalhoz, elővett egy papírt, és remegő kézzel írni kezdett:

„Ne hagyjátok, hogy a harag elpusztítsa a családotokat. A szeretet mindennél erősebb. Én már megkaptam, amire vágytam — még egyszer láttam az unokámat. Most békében elmehetek.”

Reggel Tamás találta meg. Mária az ágyában feküdt, arcán békés mosollyal. A levél a kezében volt.

Klára sírt. Olyan könnyek voltak ezek, amiket eddig soha senki nem látott tőle. A bűntudat, amit érzett, maró volt, és csak most értette meg, mit tett.

Attól a naptól kezdve minden évben, ugyanazon a napon, elmentek a házhoz. Klára vitt egy gyertyát és egy szelet almás pitét — Mária kedvencét. Léna most már nagy lány volt, de mindig csendesen mondta:
„Szeretlek, nagyi.”

És az emberek a faluban mesélik, hogy ha este arra jársz, néha még mindig látni egy halvány fényt a ház ablakában. Mintha Mária lelke még mindig ott ülne, és vigyázna rájuk — a családjára, akiket még a halál sem tudott elválasztani.